Hatalmas kedvenc... mióta is... lassan ezer éve...Pénteken este ment talán a királyi tv-ben, és egészen az elején futottam bele, ezért hát ott is ragadtam a TV előtt. Olyan jó volt újra látni; annyira szeretek mindent ami Szabó István kezéből kerül ki, szeretem a képeit, a gondolkodásmódját, ahogyan kibomlik a történet a filmvásznon, szépen lassan épülve fel, egyáltalán szeretem a történetmesélését, a filmjeit. És hát Halász Judit és Bálint András nélkül el sem tudom képzelni ezt a történetet, annyira jó páros (nem tudom, hogy ők szerették-e a szerepeikt, de remélem igen). És a gyerek szereplők... ők is zseniálisak.
Olyan furcsa volt újra azokat a belvárosi utcákat látni ahol felnőttem (a film 1970 jött ki), látni azokat a belövéseket a házfalakon, amik még a 80-90-es években is ott voltak, amiknek a látványát annyira megszoktam gyerekkoromban, hogy szinte már természetes volt, hogy ott vannak; eszembe sem jutottak azok borzalmak, amik nyomott hagytak mind a város, mind házak történetén... Én egy olyan házban nőttem fel, ahol a kapu feletti erkély leszakadt még a háborúban, de az sem kizárt, hogy 56-ban; a 90-es években történt felújításig a meggörbült betonvasak lógtak a falból...
Afilmről is kicsit: Jancsi és Kata együtt nőnek fel a háború végétől. Együtt menekülnek az óvóhelyre, azt kis ételt, ami adódik megosztják, összevesznek, kibékülnek, mint a testvérek. Ám ahogyan múlnak évek ez a barátság vonzalommá alakul, összetartozássá, szerelemmé, ami 56-tal szakad meg, amikoris Kata Párizsba megy, Jancsi pedig marad...
10 év múlva
Jancsi meglátogatja Katát Párizsban és már a készülődés során, később
pedig a vonatúton végig újraéli a Katával töltött gyermek és szerelmes
éveket. Bár az együtt töltött napok alatt ott tudják szinte folytatni,
ahol megszakadt kapcsolatuk, mégsem maradnak együtt. Szomorkás,
keserédes történet, mint a legtöbb (szinte mindegyik) Szabó István
történet, és mégis olyan jó.
10/10
