Lendületes volt, jól olvasható. Szeretem az európai írókat mert valahogy "egy levegőt szívunk"-feelingje van a történeteiknek, jobban esnek a szívemnek, lelkemnek.
Keméyn, nehéz történet azonban ez a könyv. Ránk járt a második világháború mert ebben a könyvben már konkrétan a háborúról, a háború 50 év múltán is élő, köztünk lebegő árnyai jelennek meg.
Egy család története, azon belül is Framboise-é. A család elég korán elveszti az fejét, a feleség a férjet, a három gyerek az apát. És csendben széthullik. Lelkileg. Később majd fizikailag is. A német megszállás idején a három gyerek innen-onnan felcsipegetett információ morzsákat ad tovább a megszálló németeknek, a két nagyobb apró ajándékokért, a legkisebb, Framboise talán inkább, hogy ő is legyen valaki, tartozzon valakihez: Thomas Leibnizhez, a német tiszthez. Leibniz foglalkozik vele, érdekli a kislány (nem szexuálisan, hiszen Framboise még csak 9 éves).
A gyerekek édesanyja egy meglehetősen kemény asszony, rendszerető, tisztaságmániás, szigorú, gyengédséget egyedül a kertje, a fái iránt érez, a gyerekeit táplálja fizikailag, de érzelmileg képtelen. És migrénes, kábítószer függő. A migrénes rohamokat megelőzően mindig narancsillatot érez, így retteg a narancsoktól. Framboise, hogy elszökhessen a testvéreivel esténként, narancsillatot csinál a házban, előidézi, hogy édesanyjuk a migréntől való félelmében beópiumozza magát, így egy napig garantáltan felügyelet nélkül vannak. Framboise kegyetlen, taktikus, hideg fejjel eltrervezi a narancsakciókat, bár kitől is tanult volna gyengédséget, szeretetet... bonyolult személyiség, mégsem tudom egyértelműen gonosznak titulálni. Gyerek és nincs előtte semmilyen példa. A család rohan a tragédia felé, egy olyan zűrös időben, mint a második világháború, ami persze be is következik, menekülniük kell a falusiak gyilkos dühe elől és a család szét is hullik. Fizikailag is.
Framboise 50 év múltán titokban visszatér a tanyára, félve attól, hogy a háborúban, a falu tragédiájában betöltött szerepe napvilágra kerül, majd éttermet nyit, felvirágoztatja, ám családon belül megpróbálnak belőle hasznot húzni, kisemmizni, de végre a múlt tisztázásával kivédi a támadásokat és a saját gyerekeivel is talán jobb kapcsolata lesz, mint amilyen a saját anyjával volt. Framboise 50 év múlva kezdi el olvasni az édesanyja naplóját, számára is ekkor kerül a helyére számtalan apró részlet, az 50 évvel korábbi eseményekről melyeknek aktív résztvevője volt, illetve rácsodálkozik a Mama emberi oldalára is, ami eddig rejtve volt előtte.
Nagyon nehéz úgy írni, hogy ne spoilerezzen az ember, azt pedig nem akarok, mert szerintem érdemes elolvasni.
Bármilyen borzasztó dolgokról szól is a történet, valahogy az a franciás-feeling végig áthatja. Igen, piszok rossz dolgok történnek, de eszünk egy jót, tesszük a dolgunkat és kitaláljuk mi a jó megoldás. Átlengi az élet szeretete és az optimizmus.
Nagyon sok az ellentét a könyvben: az anya, aki brilliánsan főz, csak fizikailag tudja táplálni a gyerekeit, szeretni nem; a szép lány, aki akár filmsztár is lehetne, élete végén egy moziban árul jegyet és sosem boldog; a nagyravágyó fiú testvér világ életében egy senki marad és még a saját fiának is csak ezt tudja örökül adni. És végig a regényben minden ilyen kettős, ellentétes, folyamatosan lüktet, löki előre történetet.
Érdemes a személyek, helyek neveit megnézni a fordítóban, mindnek van értelme :-)
Jó könyv: 10/8
És akkor jöjjön a fülszöveg:
Az Ötnegyed narancs viszont mindkettőnél sötétebb, félelmetesebb – ugyanakkor a mágiának, ami bizonyos mértékben és értelemben mindkét előzőben megvolt, nyoma sincs benne. A gasztronómia viszont ugyanolyan fontos eleme, még ha a címbéli gyümölcs amolyan fegyverként jelenik is meg. S a helyszín is egy apró francia település, ez alkalommal a Loire menti Les Laveuses. Mesélőnk tipikus Joanne Harris-i alak: egy öntörvényű, erős nő, Framboise, aki megváltoztatott néven és kb. hatvanévesen tér vissza Les Laveuses-be, szülőfalujába. Ahol a második világháború német megszállásának idején olyasmibe keveredett bátyjával és nővérével, ami végül tragédiához vezetett. S ami miatt el kellett hagyniuk lakhelyüket. Mégis ő az, aki elmeséli, mi történt 9 éves korában, s teszi mindezt a jelenben zajló események közepette (és miatt).
A három testvér korán elveszette édesapját, anyjuk pedig, a szótlan, magába zárkózó, migrénnel bajlódó, kemény asszony képtelen volt szeretetét kimutatni irántuk. Magukra utaltan, jószerével gyermeki mit sem sejtésben sodródtak egy német katona bűvkörébe. Tomas Leibniz, az alig felnőtt megszálló apró információkért cserébe finomságokkal, a háborús időkben ritkaságszámba menő semmiségekkel ajándékozta meg őket – ugyanakkor társuk, hovatovább barátjuk is lett. Framboise számára pedig egyenest az első szerelem, a maga reménytelen, már nem is annyira gyermeklányi módján.
De persze a falu lakói, akik a hely részleges elszigeteltsége mellett így vagy úgy, de megpróbáltak megmaradni, és tartani a szokásos életvitelt, nem nézték mindezt jó szemmel. Ám a több halálesethez vezető eseményekről már egyedül Framboise tudja elmesélni az igazat, s rá is kényszerül, mikor pénzéhes unokaöccse megpróbálja tönkretenni az idős asszony kicsiny vendéglőjét, s vele mindenét, ami neki maradt. Framboise, akárcsak anyja, komor és konok, magának való ember, és az, hogy az évtizedekig titkolt történetet el kell mesélnie, rá is megrázó erővel hat. Mind a múlt, mind a regénybeli jelen az általános emberi kegyetlenséget és meg nem értést ábrázolja. S nem is elsősorban a gyerekekét (az ám, az igazi gyermekkor, nem az idealizált!...), hiszen kiderül, hogy a három testvér félig-meddig tudatlanul elkövetett bűnei, ha a tragédiát elindítják is, közelébe nem érnek annak, amikor a falu lakosaiban mélyen izzó indulatok végül elszabadulnak.
Mindaz, amit Joanne Harris megír ebben a könyvben, helytől, időtől, de még háborútól függetlenül is valóság. Az írónő sokat merített hozzá a könyv hátlapján is látható anyai nagyapja emlékezéseiből, de az én apai nagyanyám történetei a háborús időkről, és a múlt németekkel-oroszokkal-románokkal nem terhelt éveiről a mélyükben nagyon is hasonlóak. Harris-nél sem csak a németek csinálnak rosszat. Persze a háború mindig olyan tápanyag, amin az ember sötét oldala könnyen megerősödik. (Elég jó párhuzam pl. a Maléna c. film.) De nem csak sötét, félelmetes és elszomorító dolgokról, meg freudiánus kielemzésre váró szimbólumokról és viselkedésmintákról olvashatunk ebben a regényben. Joanne Harris, amint azt mindenki megtapasztalhatta, aki a Csokoládé c. film alapján, édes-kedves olvasmányok reményében bevásárolt a könyveiből, nem egy mézes-mázas, csöpögős típus. Talán ezért is van az, hogy ha ő leír valami pozitívat, akkor az tényleg ott van, az igazi hatással van az olvasóra. Nem árulom el, az Ötnegyed narancs ilyen téren mit tartogat, legyen elég annyi, hogy sokat ad.
Ezzel együtt is úgy vélem, a kelleténél picit hosszabb, nem könnyű olvasmány ez, de megéri a ráfordított időt-energiát. Azt viszont nem bántam volna, ha a számos francia ételnév jelentését valahová odabiggyeszti a kiadó (lábjegyzet, függelék, akármi). Baromi jól hangzanak, csak ha nem ért az ember frank meg bretagne-i konyhanyelven, akkor kissé bosszantóak, nem beszélve arról, hogy néha semmi extrát nem jelölnek (amint azt a könnyen megfejthető brióche jelzi…). Érdemes a könyv elolvasása után az írónő honlapját is alaposan átnézni, számtalan érdekességgel van tele!
