újabb kép a gyerekrendelőbe: a mackó

 

Frederik Backman: Hétköznapi szorongások

 Annyira jókor, annyira jó volt...

Régen olvastam már ennyire jó könyvet, engem határozottan szórakoztatott, elgondolkodtatott, feldobott...

Backmantól  mondjuk nem is vár mást az ember: nagy konfliktus, nagy feloldozás, közben pedig a hétköznapi emberek meleg szíve melenget minket. Köszönöm

 10/10

Szilveszter előtti nap egy svéd kisvárosban. Egy ingatlanügynök úgy véli, ez megfelelő időpont egy lakásbemutatóra, ám nagyobbat téved, mint azt elsőre gondolnánk. Egy kudarcot vallott bankrabló ugyanis menekülés közben beront az épületbe, és túszul ejti az összes érdeklődőt: két megkeseredett IKEA-függőt, egy mogorva bankigazgatót, egy szomorú nénit, egy terhes nőt a párjával, egy nyúlfejet viselő ismeretlent, no meg magát a túlbuzgó ingatlanost. A rendőrség körülveszi a házat, és ahogy telik az idő, a nyolc összezárt - és egyáltalán nem túszhoz méltóan viselkedő - idegen lassan összeismerkedik, és kiderül, hogy sokkal több a közös bennük, mint hitték volna. A rabló viszont két rossz lehetőség közül választhat: rendőrkézre adja magát, vagy ott marad a lakásban ezzel a sok lehetetlen, ingerült emberrel, akikre mindannyian hasonlítunk kissé... 

Cserháti Éva: A múlt lankái

 Kezdjük a fülszöveggel:

Három nő, három sors. Egy hallgatásokból, veszteségekből és kimondatlan szeretetből épült örökség.
Emese, a húszas évei végén járó tanárnő élete mélypontjára kerül. Egy testi és lelki összeomlás után úgy dönt, Angliába utazik, hogy eleget tegyen nagyanyja, Olga utolsó kívánságának. Egy távoli kisvárosban, egy ismeretlen nő vendégszobájában próbálja meg újrarendezni az életét, vagy legalább lezárni mindazt, amit már nem bír tovább cipelni.
De a csend, az eső, az idegen ház konyhája és a Long Mynd szemközti dombjai mögül lassan új hangok szűrődnek be. Emese teste és lelke elkezd emlékezni, mozdulni, érzékelni. Egy váratlan vihar, egy forró tea, egy reggel, amikor már nem olyan nehéz felkelni. És valami, ami még nem a megoldás, de már nem is a vég.
Cserháti Éva regényében három nő sorsa fonódik össze egy finoman rétegzett történetben. A múlt lankái a női örökség súlyáról és erejéről mesél, arról, amit kimondtak, és arról is, amit elhallgattak. Mit kezdünk a családi múlt hibáival, eszméivel, hallgatásaival? Hogyan tud egy nő saját utat találni, ha a nagymamája a forradalmat, az anyja a túlélést választotta – és ő egyikben sem hisz?
„A belső csendből, melyhez csak hozzátett a fülembe fütyülő, kapucnimat cibáló szél, egyetlen érzés fakadt: egy percre teljesnek éreztem magam... Nem gyászoltam a múlt veszteségeit, és nem szorongattak a jövő lehetséges fájdalmai. Teljességérzetem testetlen volt, de figyelmem egyetlen képre összpontosult: Sarah apró háza, mint örök ígéret húzódott meg a dombok ölelésében”

10/6

A fülszöveg alapján valami totál másra számítottam. Nekem kicsit katyvaszos volt, olyan, mintha csak összedobálták volna az egészet. Kétségtelen, hogy a spanyol polgárháború olyan távol van tőlem időben, hogy talán az életben eszembe nem jutott volna olvasni róla; eleve nekem ezek a háborús, meghalós, erőszakos, elveszti a kezét-lábát, trancsírozós történetek nem igazán testrészeim.

Maga az alapötlet, hogy a halott nagymama utolsó kívánságára az imádott unoka elmegy Angliába, ahol látszólag többet tudnak róla, mint amennyit ő a vendéglátókról, még azt is megkockáztatom, hogy tetszett. A végrendelet felbukkanása megint csak egy üdítő fordulat volt. A meddő és meddővé váló lányok, nők története azonban nekem kicsit erőltetett volt, persze, biztosan megvolt a helye történetben, hogy még drámaibb lehessen, de nekem pont ettől tűnt valószerűtlennek. 

A "kutatási anyag" szerű részek a spanyol polgárháborúban részt vevő nők, magyar nők sajnos legkevésbé sem tudtak lekötni, ennyire nincs semi közöm ehhez a korhoz, ezekhez a történelmi eseményekhez, nagyon sajnálom.

Ami pedig teljesen kiverte a biztosítékot ez a Halmos-Dombos-lankái erőlködés. 

Lehet, hogy ez egy nagyon nagy mű, lehet, hogy én vagyok szimplán bunkó, hogy ennyire nem érdekel a XX. századi történelem, de olvastam már jobbat. 

Még rákóstolok Cserháti Éva többi regényére is, hátha azok joobban bejönnek, de ez most mellé ment nálam.

(Könyvklubos aktuális könyv volt)

Ja és még 1: melyik 3 nő volt a fülszövegben említett? Én legalább 5 főszereplőt tudnék megnevezni... de akár 6-ot is :-)

... szeretek festeni, azt hiszem ezt nyugodt szívvel megállapíthatom :-)

ez az első fekete-fehér képem

                                        ez a két kép a terápián volt házi feladat :-) mint kiderült az egyik a mélységeimet, a másik a távlataimat mutatja meg a kapcsolataimban :-) a távlataim nem saját ötlet, pedig az jobban tetszik, a mélységeimet viszont imádtam festeni :-)

                                                    Remény - megtalálta méltó helyét <3

                                                 Ez pedig Tétova - belőle Karácsonyi ajándék lett

ezt a képet pedig nem fogom senkinek sem odaadni.

Lucy Gilmore: Magányos szívek könyvklubja

Kelllemes, két ünnep közötti romantikus lityi-lötyi egy fiatal könyvtárosról és egy kérges szívű, öreg irodalom professzorról, meg egy rakás szereplőről, akik pihekönnyű, bájos történetet kerektíettek maguk köré

10/8

 

A fülszöveg: 

Egy visszahúzódó könyvtáros és egy különc öregúr meghatóan szokatlan barátsága bontakozik ki ebben a szívmelengető történetben, amely a könyvek gyógyító erejéről, az újrakezdésről és a váratlanul születő emberi kapcsolatok csodájáról mesél.
Sloane Parker könyvtárosként csendes, visszafogott életet él. Bár sosem tartotta magát magányosnak, napjai fénypontja mégis az a pillanat, amikor a zsémbes Arthur McLachlan belép a könyvtárba. A szurkálódó, mégis szellemes és szórakoztató szóváltásaik különös módon feldobják a napját.
Amikor Arthur egy időre eltűnik, Sloane felkeresi őt - és nem sokkal később elindít egy könyvklubot, amely nemcsak az ő kapcsolatukat mélyíti el, hanem a kis közösségüket is barátitárasággá kovácsolja össze.
Megkapó történet arról, hogy néha elég egy könyv, egy gesztus, egy ember - és újra otthon érezhetjük magunkat a világban.

... és csak festek és festek... :-)

Elég hosszú időt kihaygtam most festés nélkül egy költözés miatt, de a szeptemberi festésórán ez készült: A narancsos maca :-) rögtön el is kelt, még azon sem tudtam elgondolkodni, hová is tegyem ki :-).

 Majd ha lesz újra helyem, lehetőségem, megfestem újra, :-)

Azután a narancsos maca után kaptam egy rendelést, hogy indiát is fessem meg újra, ilyen lett:

Nagyobb, mint az első, konkrétan a kétszerese, mások a  színek is kicsit... és van a sorozatnak egy harmadik darabja, ez kevésbé sikerült jól, pedig izzadtam vele rendületlenül.

És visszakapaszkodtam a festésórára is, a november végi foglalkozáson ezt választottam:

Kicsit biztonsági játék volt, de hát már jóideje nem volt ecset a kezemben. És persze az eredeti jóval slankabb volt, de mint tudjuk, minden festő belefesti magát a képbe :-), szóval a jóllakott napközis vidra is egy önarckép, ha úgy nézzük :-)

Hetekkel ezelőtt felmázoltam ezt a képet és most a hétvégén befejeztem:

Életemben először használtam festőkést és meglepően tetszik :-)

Hát itt tartok :-).

közeledik a karácsony, megint rákapcsolok a mókás állatkák festésére, elég nagy az érdeklődés irántuk :-)

Festés

 Tavaly ősszel elkezdtem festeni; járok egy festőklubba, ahol nem csak kenceficélünk, hanem tanítanak is minket.

Élvezem.                              

Félve kezdtem neki, mondjuk volt miért, nem is igazán ment, de valahogy mégiscsak egyre inkább használt a gyakorlás. 

Időrendben ideteszem őket.

 

 

                                                Ezt a szegény lámpást utáltam csinálni, :-(

 

                                                    És sajnos a medvét is :-(

 

És akkor valami bekattant a jégmadár után és elkezdtem itthon gyakorlásból állatkákat festeni. Az állatkák első része az egyik érdi gyerekorvosi váró falát díszítik :-) 

...majd én is beszálltam Ágoston baba licitjébe és én döbbentem meg a legjobban, hogy magasan 10 ezer forintok felett adtam el a képeimet, természetesn a bevétel Ágoston számlája ment.

 

 

A menyétből kettőt készült, egy a rendelőbe és egy Ágoston licitjére.

 

Majd még egy, ez már a leukémiás gyerekek licitjére,

 

             De az orvosi rendelőbe is készültek még képek, ugyanilyen kis bolondos állatkákról:

                                            

                                                    Festettem porcelángyűjtő barátnőmnek:

 

                                                            Festettem magamnak,  

                                                                        Anyámnak, 

                                                    Barátnőknek, névnapra és csak úgy...

 

                                                     ...és festettem az irodába is :-)

             És most nagyjából itt tartok! Szombaton nyílik a festőkör kiállítása, ahová 4 képet viszek: a piros esernyőt, a körtét, a ködöt és a jégmadarat. Most elmerülök a képekben, pihentet, nem gondolkodom, csak húzom az ecsetet fel és le, jobbra és balra, és csak 4 órára megszűnik a világ körülöttem.

 

 

Ongjerth Hanna: Fecskefészek

 Kezdjük a fülszöveggel:

Nagyon kevesen mertek írni eddig arról a világról, amelyről Ongjerth Hanna beszél őszintén és bátran első regényében. Három ember sorsán keresztül megismerhetjük, milyen felnőni abban a nagyvárosi, középosztálybeli vallásos közegben, ahol minden gyerek megtanulja, hogy mi az illő, az üdvös, a dicséretes, de azt nem, hogy mi az ő saját szükséglete, és hogy az elfojtáson kívül miként viszonyuljon a vágyaihoz, a társadalom által kijelölt szerepekhez és a testéhez.

Az ADHD-s Ella Berlinben próbál megküzdeni az állandó identitáskereséssel, a folytonos kisebbségi komplexusával, az anyasággal, a magánnyal. Az érzelmileg elutasító szülők lányaként felnövő Margit Nápolyig menekül a családi kontroll elől, és egy olasz férj mellett remél boldogságot. Testvére, Endre történelemtanár Budapesten, de az egyházi iskola átpolitizált pedagógiai kultúrájának még ő, a határozott elvek mentén élő ember sem tud megfelelni.

Bár különböző helyzetekben, de ugyanaz a láthatatlan teher nyomja őket. Bűntudatot érezve küzdenek az elvárásokkal, saját korlátaikkal. A szülői minták és a társadalmi dogmák szorításában nem tudják megfogalmazni, mi emészti őket. Életük felépítménye egyre csak inog az elnyomott identitás, a meg nem élt vágyak, a kimondatlan igazságok súlya alatt. A belső feszültségek előbb-utóbb robbanáshoz vezetnek, amit hívhatunk tragédiának, felismerésnek vagy szabadságnak.

A szerzőről:
Ongjerth Hanna Budapesten született, jelenleg Berlinben él és dolgozik. Szabadúszó újságíró, főállásban némettanár, különböző női szerepek viselője. A Fecskefészek az első regénye. 

 

10/10

 Brutálisan erős könyv. Letaglóz. Minden szavában magamra ismertem.  Megviselt, de mégis olyan, mintha valaki kimondta volna helyettem... hogy mit is? Nem is tudom, mégis megkönnyebbültem,, mintha én mondtam volna ki, én meséltem volna el... Valahogy olyan érzés, mintha rájöttem volna, hogy nem bennem van a hiba... hogy nem én vagyok bolond, csak ez most nem én vagyok, hanem valaki más, valaki , aki jóval kevesebb, mint én, valaki aki egy dobozba zárva, vesződve, kínlódva próbál megfelelni, mintha elvesztem volna valahol és már régóta nem tudnám hol a valóság, és milyen... és egyszercsak fény csillan valahonnan, a valóság fénye, a kiút, a kivezető alagút, és hív, hogy újra önmagam legyek, hogy létezik a valóság.

Martonvásári kastélypark - Beethoven koncert

 Tegnap este egy bő harminc éves álmom vált valóra: Beethoven zenéjét hallgattam a kastélyparkban, :-) 

Nagyon sajnálom, hogy csak most vettem nagy levegőt és eddig hagytam magam a hátráltató tényezőknek. Csoda jó volt, nagyon élveztem :-)

Nem olyan, mint egy koncertteremben, ahol minden hang tökéletesen cseng, viszont a környezet bőven hozzátette azt, ami hangzásban  esetleg kicsit kevesebb volt. 

Nagyon szép volt, :-), nagyon jó volt, mintha a fákon az alváshoz készülődő kis tollasok válaszolgattak volna az énekeseknek :-) a harkály kimondottan helyes volt, ahogy megvárta a szüneteket és akkor aztán ezerrel... :-) 

Nem szabad az álmokkal várni, fel kell venni a szép ruhát és fejest ugrani! 

Madárkák

 Elkezdtem egy aprócska sorozatot, 8x8 cm-es aprócska vásznakon éppolyan picike madárkák lesznek. Az első madárka már készen van, bár ehhez a képhez képest is már kicsit hozzáfestegettem, de nagy vonalaiban nem változott :-).

 

 

Még három kismadarat tervezek, azután, ha már mind készen van, meglátom hová fognak kerülni.

 

Dinka kutya

 

Ezt a képet egy kisfiú licitoldalára festettem, de valahogy nem tépték szét egymást az emberek érte. 

 

Virginie Grimaldi - Köszi Apu!

 Elmondhatom nagy nyugalommal, hogy a mai francia írók közül Virginie Grimaldi kiemelt helyet foglal el a szívemben. Imádtam az eddigi könyveit és ráadásul minden eddig könyvét pont olyan történések kellős közepén olvastam, amikről maguk a könyvek is szóltak: a Merci Nagyik!-at amikor a barátnőm meghalt és nem tudtam mit kezdeni a gyásszal; a Csillagfényes utazást... nem fejtegetném, de jókor jött az is, felszabadított valamit, a Ha az élet citrommal kínál-t amikor az első gyerekem elköltözött és önálló életet kezdett. Ez a könyv is megint csak egybecseng az élethelyzettel, amiben éppen vagyok, a demencia, a demens szülő ápolása, kísérése... de ez a könyv most nem emelt fel annyira, mint a többiek. Ennek  a könyvnek  főszereplőjével nem tudtam annyira azonosulni (pedig még a súlyproblémák is, az elfojtott írásra való hajlam (és még egyéb körülmények) is megvannak nálam is, bennem is), mint az eddigi könyvek szereplőivel. Elolvasom majd mégegyszer, mert lehet, hogy csak az én készülékemben van a hiba és másodikra már jobb lesz. 

Nekem kicsit túl humorosra lett véve az apa figurája, ám mivel nincs két egyforma ember, nincs két egyforma demencia sem, és ráadásul nekem nem az apám, hanem az anyám demens, még az is lehet, hogy a férfi-nő különbség is meghatározza a demencia milyenségét... 

Nem rossz ez a könyv sem, de nem hozott olyan mély, vagy felemelő érzéseket, mint az előzőek. Kicsit olyan jó-jó, de nem az igazi hangulatú könyv volt - nekem.

Ennek a könyvnek bár elolvastam a fülszövegét, de nem vettem le belőle, hogy a demenciáról fog szólni.

Nekem nem igazán volt vicces, talán mert én éppen most élem meg ugyanezt a történetet, csak kevésbé viccesen.

10/8 

 ...és akkor jöjjön a fülszöveg:

 Juliane nem szereti a meglepetéseket, rendezett életet él férjével és hétéves kisfiával. Az apja, Jean ellenben mindig is bohém volt, és mindent imádott, ami spontán és váratlan. Így az sem rázza meg, amikor egy napon leég a háza, és neki ideiglenesen a lányához kell költöznie.
Az együttélés rendkívül kimerítőnek bizonyul Juliane számára, mert apja mindig is mágnesként vonzotta a káoszt, de most mintha rosszabb lenne, mint valaha. Jean harcol a szomszéddal, bömbölteti a zenét, trambulint vesz, a kertben akar lakni egy indián tipiben, a Teleshopnál szórja a pénzét, és folyton elveszít meg elfelejt dolgokat...
Juliane először azt hiszi, hogy apja furcsa hangulata és polgárpukkasztó viselkedése a kora számlájára írható, de hamarosan be kell látnia, hogy ennél többről van szó, és hogy az idő, amit most kényszerűségből egy fedél alatt töltenek, a legszebb ajándék mindkettőjüknek, amit a sors adhatott.

Kitűnően megírt, egyszerre komoly és vicces könyv Franciaország legolvasottabb regényírójától.

Mélissa Da Costa: Az ég minden kékje

Kezdjük a fülszöveggel: 

A huszonhat éves Émile fiatalkori Alzheimer-kórban szenved. Az orvosok mindössze két évet jósolnak neki, ő pedig úgy dönt, lemond a kísérleti terápiáról és odahagyja a kórházat, hogy hátat fordítva az aggódó, előre gyászoló és folyamatosan együttérző családnak, barátoknak megszökjön, és egy lakóautóval utazgatva töltse el a hátralévő kevés idejét.
Felad egy őszinte és lényegretörő hirdetést, és legnagyobb meglepetésére akad is egy jelentkező. A fekete ruhában, hatalmas kalapban és még nagyobb hátizsákkal felbukkanó Joanne titokzatos és hallgatag, nem kérdez és nem beszél, mégis szinte magától értetődő természetességgel ül be az autóba és szegődik Émile mellé.

Fantasztikus és szépséges utazás veszi kezdetét, egy olyan kaland, amelynek minden egyes állomása újabb élményeket, újabb találkozásokat tartogat, és amely során a természet, az életöröm, a szépség, a szerelem és a barátság felfedezése révén Émile-nek sikerül kibújnia a halál öleléséből, és megszabadulnia az egész lényét gúzsbakötő félelemtől és fájdalomtól.

 

És akkor jövök én: nem tetszett. Mondjuk én voltam megint a hülye, mert nem olvastam el a fülszöveget, hanem csak beleugrottam. Megrázó a téma, főleg azt hiszem, annak akinek hasonló korú gyereke, gyerekei vannak.

Talán romantikus történetnek szánta az írónő, de még az sem jött be. Az egész valahogy olyan semmilyen volt. Irreális történet, irreális figurák, irreális helyzetek... mintha facebook sztorikat összeollózott volna, kiprésel valamilyen kerettörténetet és kicsit kiszínezte. 

Az könyv eleje - a megrázó témán túl -, egy nagy unalmas szenvelgés volt nekem, le is tettem a könyvet egy hónapra. Mivel nagyon ritkán hagyok félbe könyvet, talán csak a Teréz anyu könyvek jutottak erre a sorsra, hát egy hónap után újra a kezembe vettem és végig olvastam - töredelmesen bevallom - jó néhány helyen gyorsolvasással, inkább csak átfutottam rajta. Most valahogy nagyon nem hiányzott ez a szenvelgés, kínlódás. 

Klisés, előre kitalálható hatásvadász befejezéssel, olcsó történet, kár volt a ráfordított időért.  Nem hozott semmilyen katarzist, nem oldotta fel a feszültséget, csak egy könnyes-fájdalmas mosollyal lezárta a történetet. Nesztek - ennyi! 

10/4 

Az idei év utolsó festés órája: Mezitláb a strandon

 ...szeptemberben folytatjuk, addig is szép nyarat! :-)

Mondjuk az is érdekes, hogy az első kép, amitt a csoportban festettem szintén tengerparti, szintén sirályokkal, szintén kis vitorlással és mégis más, :-)