Én vagyok Anya - filmélmény

Egy újabb apokalipszis film - amiket nagyon nem szeretek -, de ez valahogy megfogott, mondhatnám, hogy jobb, mint a többiek, mert végignéztem...

Mondjuk, ha jobban belegondolok, elég sok aspektusa van a filmnek, amiből csak egy az apokalipszis; tulajdonképpen csak egy, az apokalipszis köntösébe bújtatott történetről van szó: egy steril környezetben felnőtt lány jellemfejlődéséről szól és akkor már nem is annyira sci-fis az egész. Ahogyan mondani szoktam: a sci-fi is csak egy romatikus történet, csak mások a jelmezek: habos-babos kosztümök helyett testhezálló, csillogó dressz és lovaskocsik helyett fénysebességgel száguldó űrhajók szelik át a világegyetemet, de az emberek, az érzelmek, a vágyak ... ugyanazok!

MIndentől függetlenül érdekes téma: mi emberek létrehozzuk a mesterséges intelligenciát azzal a céllal, hogy biztosítsuk, hogy fajunk nem hal ki, mindezt egy embrióbankban, ahol megtermékenyített embriók tömkelege várakozik a "keltetésre"... amikor majd elérkezik az idő...

Aztán a robotok resetelik a Földet... nullára... de legalább egy ember életben marad odakint - mint mindig, hiba csúszik a tervbe -, aki veszélyezteti a Föld, tökéletes emberrel való újranépesítését.

Mindannyian, akik nevelünk, neveltünk gyereket, emlékszünk arra a pillantra, amikor a gyermek először megkérdőjelezi azt, amit mondunk neki; nos, ez a történet is egy hasonló eseményláncot követ végig. Ehhez persze kell a kívülről jövő inger, a külső világ túlélője, aki Luciferien képvisel egy  másik igazságot, igaz néhol apróbb logikai bukfencekkel színesítve (ki lövi meg az egyetlen túlélő embert, és ha ő maga, akkor mi célból?)...

Egyszerre hátborzongató és elgondolkodtató. Annyira sötétnek és gonosznak tűnik, de közben mégis annyira emberi... hiszen a gépet is az ember teremtette, azokat az elveket, értékmérőket ültette el benne, melyek szerint az emberiség működik, vagy kellene, hogy működjön, azzal a céllal, hogy a kihalás után (az a momentum nem teljesen világos, hogy a nagy reset is része-e a z emberek tervének, vagy a gépek elszabadulnak és öntörvényűen úgy hajtják végre a nagy tervet, ahogyan ők akarják és "véletlenül" pusztul ki mindenki) a gépek segítségével népesüljön be újra a Föld (amikor itt az idő a robotok újratelepítik a Földet növényekkel és eljön az idő a második gyermek születésére is). És úgy tűnik ez a terv sikerrel is jár, de milyen áldozatok árán. Kinek van joga szelektálni? Mi alapján? Hogyan alakul ki a lélek? És az érzelmek? Számolt a nagy terv az érzelmekkel? Úgy tűnik a terv kudarca megint az, ami a filmek nagy részében lenni szokott, hogy egyvalamivel nem számolnak a nagy terv megalkotói: magával az emberi tényezővel.

Nagyon elgondtató, főleg ezekben a hetekben, hónapokban, amikor egyre inkább látjuk, milyen kifordult világban élünk...Ausztrál film - kedvelem az ausztrál filmeket.

Érdemes megnézni.

10/7.

És akkor a hivatalos ismertető:

Év elején, a Sundance Filmfesztiválon debütált az I Am Mother című film, amelynek forgalmazási jogait azután a Netflix vette meg, így a nagyközönség a streamingszolgáltatás kínálatából érheti majd el. Már előzetes és plakát is érkezett a posztapokaliptikus sci-fihez, amelynek főhőse egy robotanya nevelte fiatal.

A tizenéves lány abban a tudatban nőtt fel, hogy a Földön már nem élnek emberek, és ő lesz az új generáció első tagja. Egész életében nem is találkozott mással, csak az Anya nevű robottal, aki felnevelte, és akinek minden szavát elhiszi. Kettejük egyedi kapcsolata azonban veszélybe kerül, amikor megjelenik egy sérült nő, és a segítségüket kéri - ez ugyanis mindent megkérdőjelez, amit a robot mesélt a lányának.

A lányt Clara Rugaard angol színésznő alakítja, a titokzatos idegen megformálója Hilary Swank, Anyát pedig az X-Men filmekben Moira MacTaggert szerepét játszó Rose Byrne szólaltatja meg. A filmet Grant Sputore rendezte Michael Lloyd Green forgatókönyvéből - mindegyiküknek ez az első nagyjátékfilmje.

Pierrot- Gábor Endre: Magister M

A Magister M egy trilógia harmadik kötete, a magyar kaland-irodalom szerintem színvonalas darabja. Ékes bizonyítéka annak, hogy nem kell a világ túlsó végére áttelepíteni a sztorit, a főhősöket, sőt, a főhős nyugodtan hazatérhet az óhazába a világ túlsó végéről, éppen olyan érdekes lesz, mintha kimondhatatlan nevű városokban, sosem hallott nevű szereplők között váltaná meg a nagybecsűt, :-). Magyarország legszebb városai közül három elevenedik meg a könyvek oldalain: Eger, Debrecen és  a Magister M-ben Pécs.

Mindhárom kötet már majd' 10 éve jelent meg: a Jumurdzsák gyűrűje 9 éve, Az ördög köve 8 éve és a Magister M 7 éve. Az első két kötetet már a megjelenéskor olvastam, de ezt az utolsót valahogy csak most sikerült és meg kell, hogy mondjam, kicsit kettős érzéseim voltak vele kapcsolatban... Az első  kötet - jól emlékszem az élményre, sőt a történetre is - úgy szippantott be, úgy varázsolt el, mintha magam is a történetben mozogtam volna. A második, mint minden második rész, jóval gyengébb volt, de elment: inkább tetszett, mint sem. Ez a harmadik imhol-imhol kicsit laposka volt, de azért az unalmastól, vagy logikátlantól még így is messze volt. inkább azt mondanám, hogy kicsit kifulladt a szerzőpáros a célegyenesben, de azért még toronymagasan győzött így is :-). Az első két kötetet is újraolvasom, ami így ugyan most kicsit fejenállós lesz, de hát ez van...

A szereplők jól eltaláltak, a történet - a szerzőktől megszokott módon -, nyugodtan, szépen felépítve nyílik ki, az információk egyenletesen érkeznek, lehet együtt-gondolkodni... Cseleknményes, pörgős, azután összegzősen-megpihenős, jól felépített, jó ritmusú könyv. A végkifejlet tűnt egyedül egy kicsit elhúzottnak, de az sem annyira, hogy zavaró legyen... Szóval ami ritkaság nálam:

10/9.

Gyermeteg lelkű középkorúaknak, kalandvágyó ifjaknak ajánlott olvasmány.  Simán el tudnám képzelni filmen is, :-).

És akkor jöjjön a hivatalos fülszöveg:

 

lrejtett kincs Sopianae városában...
Egy díszes karperec Janus Pannonius hagyatékából...
Egy eltűnt corvina...
Jonathan Hunt Pécsett nyomoz...

Egy visegrádi ásatáson a Mátyás korabeli várfal kis cellájában harmincöt év körüli férfi földi maradványait tárják fel a régészek. Ez önmagában nem számítana szenzációnak, azonban a felirat, amelyet a fogoly vélhetően a kínhalála előtti órákban börtöne falába kapart, igencsak meghökkenti a kutatókat: Magister M 1872 Pécs - 1488 Visegrád.
Hogyan születhetett valaki négyszáz évvel a halála után? Tévedés történt, netán zseniális lelethamisítás áll a háttérben? A rejtély megoldása most is Jonathan Huntra vár. A New York Times Magyarországon élő újságírója ezúttal Pécsre utazik, ahol rég elfeledett, római kori kincsről szóló legendára bukkan, amely már Janus Pannonius képzeletét is megmozgatta.
Ám az értékes lelet ígéretére furcsán reagálnak új ismerősei. Valaki hazudik vagy másnak mutatja magát. De ki? A kissé rámenős, ám gáláns múzeumigazgató? A dúsgazdag osztrák műkincsgyűjtő? A csinos, de bizalmatlan pesti régésznő? Netán a fiú a nevelőintézetből, aki azt állítja, őriz egy darabot Ábray professzor időgépéből?

A Magister M fantasztikus történelmi kalandregény, amelyben életre kel Janus Pannoniuson kívül Galeotto Marzio és Hunyadi Mátyás is.

Adam almái

Érdekes film... egy filmajánlóban azt olvastam, hogy vígjáték... hát szerintem minden, csak nem vígjáték.

A bírósági ítélet után Adamnak egy vidéki gyülekezetben kell közmunkát végeznie egy évig. Adam neo-náci. Ehhez mérten kellőképpen arrogáns, erőszakos, durva és hatalmas pöcs. Kb annyi esze van, mint egy marék lepkének, vagy talán még kevesebb, mert semmi másra nem képes összpontosítani, mint a rombolásra, a pusztításra, miközben ez még számára sem okoz örömet, de annyira borsó-agyú, hogy nem jut el odáig még gondolatban sem, hogy akkor minek ez a viselkedés... Gyűlöli a világot, minden embert és állatot, de talán még saját magát is. Az ítéletnek megfelelően meg is érkezik a vidéki kisfaluba, ahol már várja őt Ivan, a gyülekezet vezetője.

Ivantól csupa olyan dolgot kap, amit korábban senkitől: figyelmet, elfogadást, embertársi szeretetet, támogatást és megbocsátást. Rengeteg megbocsátást. Na, nem is tud vele mit kezdeni!

A gyülekezetben még három nem kispályás csodabogár is él, akik szintén súlyos esetek, közveszélyesen idióták, akárcsak Adam.

Mindannyiuk élete kisiklott, vagy éppen kisiklás közben van, mindannyian válaszúton állnak és egyikük sem számíthat csak idegenek segítségére.

Adam tiltakozik, megúszásra játszik, nem akar tagja lenni a közösségnek, aztán valahogy egyre mélyebbre sodródik, napról-napra fontosabb lesz neki az almáspite, az almafa, az almák, de leginkább Ivan...

Az első 10 perc után majdnem kikapcsoltam, mert olyan hangulata volt, mintha a hülyék falvában játszódna, de valahogy beszippantott, nem bírtam tovább lépni.

Mads Mikkelsen zseniális, ebben is. Leszámítva a hollywoodi szuperprodukciókat amikben játszott, több filmben is láttam már: a Vadászatban (zseniális volt a játéka, maga a történet pedig iszonyatos), illetve egy történelmi filmben: az Egy veszedelmes viszony-ban biztoan, legalábbis első blikkre ez a kettő ugrik be. Ebben is hiteles, annyira jól játszik, hogy az hátborzongató.

Szőrös szívemnek köszönhetően azonban  csak 10/9.

Érdemes megnézni, mert még napok múltán is foglalkoztat, tehát jó!

Recikla

Öblítős flakonból fonaltartó

Páfrány

Lucinda Riley: Éjféli rózsa

Könyvklubos könyv megint, vak-húzás eredménye. Romantikus, hellyel-közzel happy endes, nekem kicsit szirupos, de kétségkívül érdekes, pergő, cselekményes, szinte letehetetlen. Az utolsó 5 sor, a nagy könnyfacsarós "Lám, lám... az élet nagy mókamester!" végkifejlet és hajdehappy end viszont totális felesleges volt.

Anáhitá -a haladó szellemű családból származó, szegről-végről az indiai uralkodó családok egyikének leszármazottja- életét ismerhetjük meg az 1900-as évek elejétől, a 2000 körüli haláláig, illetve szellemi örökösének, Ari nevű dédunokájának nyomozását Anáhitá halála után 10 évvel, aki igyekszik fényt deríteni arra, mi is történt dédnagymamája első gyermekével, akit az élet 80 éve elsodort, illetve egy filmforgatás is belekeveredik ebbe az egész amúgy is szövevényes történetbe, még tovább bonyolítva azt.

Szemléletes, szép, hosszú, érzékletes leírásokkal indul a regény Anni gyerekkoráról, a múlt századi india szigorú szabályairól, erről a beszabályozott, hagyomány tiszteleten alapuló életről. Anni kiváltságos helyzete abból adódik, hogy felvilágosult, szerető családba születik, édesapja olyan modern dolgokra tanítja, amik az XX. század eleji indiai családokban hihetetlenül ritka, szinte egyedülálló, édesanyja az ájurvédikus gyógyításba vezeti be már egészen kicsi korától, de még ezeken felül megérzései, sugallatai  is vannak (az a bizonyos "zene", amelyik élete fontos eseményei előtt megszólal képzeletében) melyek még különlegesebbé teszik már egészen ifjú korától kezdve. Azok közé a kevesek közé tartozik, akiknek a XX. század elején megadatott, hogy kilépjenek a kasztból, melybe születtek (vagy felemelkedjenek onnan ahová lecsúsztak), Angliában tanulhassanak, indiai származásuk ellenére. Anni már-már vetekszik a mesealakokkal, de ez a történet mondanivalójával korántsincs ellentétben: hiszen ez a történet nem más, mint a rút kiskacsa története, emberekre átültetve, ahol a baromfiudvar maga a nagyvilág színpada.

A XXI.századi szál tulajdonképpen két szál, a filmforgatásra Angliába érkező filmsztár (aki természetesen más, mint a többi filmsztár: ő valóban színésznő, tehetséges, szép, kicsit megtört lelkű, hányatott sorsú valódi naiva... stb), illetve Anni dédunokája, aki a történet elején egy kókler, de jó útra tér és dédnagymamája élettörténetével érkezik Angliába, hogy kiderítse, vajon mi is történt valójában az 1920-as évek elején, mielőtt Anni örökre visszatért Indiába.

És akkor jöjjön a pontszám: 10/8.

Fordulatosan, jól felépítettek a történetek; igazság szerint nem is tudom hány történet gyúródott össze, minimum három-négy biztosan.

Vannak benne irreális részek, amitől olvasás közben még a hajam is égnek állt, főleg a történet vége felé, csak, hogy minél magasabbra srófolódjon az izgalomszint. Mondjuk nekem kicsit kevesebb tekerés a történetben valóságosabb lett volna, de hát a romatikus irodalom nem azért van, hogy a realitás talaján maradjunk,  nem?

Ügyesen váltogatódnak az idősíkok, mire már kezdene ellaposodni, gyorsan ugrunk egy másik korba, de legalábbis másik sztorira, egy új konfliktusra, stb, ettől megmarad az a fajta lüktetés a regényben végig, amitől könnyen olvasható, érdekes lesz

Ügyesen érkeznek az infromációk, szépen apránként össze lehet rakni a talányok, titkok megfejtését, az apró jelekből ki lehet logikázni az események sorát, rá lehet jönni az egyes szereplők tulajdonságira. Kivéve az utolsó 5, felesleges mondatot. Na, az mellbevágóan kitalálhatatlan...

A szereplők szerethetők, kicsit gyarlók, de azért annyira nem, hogy ne lehetne őket szeretni, én tutira többet lelkiznék hasonló élethelyzetekben, sőt bele sem mennék ilyen rázós eseményekbe, de hát nem is rólam szól a könyv, sőt rólam sanszos, hogy sosem fog szólni egy sem :-). A gonoszok: hát fúúúúú, ők aztán nagyon gonoszok, bár van egy pillanat amikor a szegény főgonosz őfőladységét majdnem megsajnáljuk, de aztán újra olyan, de olyan gonosz lesz, hogy jujjj, hát mégsem...! Mint egy operettben: primadonna, bonviván, szubrett, táncoskomikus, sírnak-vígadnak, ármánykodnak-megbosszulódnak, szenvednek a mások ármánykodásától-győzedelmeskednek, kicsit megőrülnek (mondjuk szerencsétlen, nyomorult, pozitív szereplőt miért kell megőrjíteni?)-mások kijózanodnak, élnek-meghalnak, meg mégsem. Van itt minden, mint a búcsúban!

Nekem az utolsó 5 mondat kicsit tönkrevágta kicsit az egészet, olyan felesleges volt, még azt a picike realitást is kinyírta, amitől jobb lett volna.

Állapodjunk meg abban, különleges emberek, különleges életérő szóló különlegesen romantikus regény, különlegesen sok cselekmény szálon, különlegesen sok fordulattal, különlegesen strandos könyv.

Áhhh, és az éjféli rózsa, ha, ha, ha, :-), hát a kb tizedik fordulópont, amikor aztán, haj, de nagyon megdobban a szívünk...

Hogyan dobtam fel egy jelentéktelen kistáskát, :-)?

Emily Gunnis: Lány a levélből

Nem egyszerű történet... de ami a legmeglepőbb, hogy a valóságból merített az alapötlet és még csak nem is a mindenre elvetemült Amerikából, ahol ugye minden megtörténhet, hanem a jó öreg Európából, Skócia, Írország, Anglia tájairól.

Nagyon érzékeny a téma, a megesett lányok, a nem kívánt terhességek, és az ilyen háttérrel örökbeadott gyerekek témaköre.

Engem borzasztóan felkavart, megviselt ezeknek a szerencsétlen lányoknak és gyermekeinek kiszolgáltatottsága, ahogyan a családjaik, mint nem kívánt problémát eltávolítják őket, eltüntetik a süllyesztőbe. Senki nem foglalkozik velük, hiszen ők "csak" megesettek, bűnösök, hát nem gond, ha meglakolnak... számomra ez elfogadhatatlan igazságtalanság...

És akkor még ott vannak a gyerekek is... belegondolni is rettenet. Iszonyat... Akinek nem sikerült örökbefogadó szülőhöz kerülnie, vagy sérülten született, vagy "visszaadták", mert végül összejött a saját gyermek - szóval azokra milyen sors várt az intézet falai között!? Nem véletlenül nem olvasok koncentrációs táboros könyveket, azok is kb ennyire készítenek ki, és mint az epilógusból kiderül, 20-25 évvel a koncentrációs táborok bezárása után kb ugyanolyan szintű, színvonalú intézmények virágoztak szerte Angliában, egyházi keretek között... Bravo...

A gonoszság csimborasszója (Chimborazo-ja), hogy mindez egy egyházi intézményben történik, apácák, pap, orvos felügyelete alatt... a kegyelem és könyörületesség megszemélyesítői követik el a legmegbocsáthatatlanabb bűnöket, mindezt a vallás, a szeretet zászlaja alatt... ne is folytassuk.

És akkor az értékelés: 10/8.

A történet ügyesen épül fel, a pozitív szereplők végig pozitívak, a pozitív-negatív szereplő motivációja érthető, helyenként talán még elfogadható is, bár a végkifejletben azért elnyeri valódi sátáni arcát - végleg eldől a kérdés: nincs feloldozás számára. Határozottan kihallatszik belőle a bírálat az egyház álszent, képmutató, mindent megúszó viselkedésével kapcsolatban...

Tele van a ellentétekkel, de sajnos van benne kicsit elnagyolt rész is (pl: a két-Lottis csere-bere). Az mindenképpen pozitívum, hogy bár sziruposan indul a befejezés, mégsem lesz gyomorforgatóan édeskés. Kicsit igen, de túl lehet rajta lendülni.

Térjünk vissza kicsit a történethez: jó a történet vezetése, ahogyan felépíti a cselekményt, az, hogy nem lövi le a poént, lehet rajta gondolkodni, mert lássuk be, ez egy krimi, egy feladvány- a főszereplővel együtt nyomozunk, gondolkodunk, sokszor rákiáltanánk, mert mi már tudjuk, értjük, amit ő nem mer még elhinni -, az iszonyat köntösébe bújtatva.

Van az a mondás, hogy az emberek szeretnek borzongani; hát én nem szeretek. de elismerem, ezt is jó építette fel Emily Gunnis: egy kis tömjén, egy kis zabola, nem öntünk oda minden információt egyszerre, tessék kombinálni! Majd a végén lehet iszonyodni is!

Körbenézeti az olvasót, szinte mindegyik szereplő szemszögéből megpróbálja megmutatni a történetet, vagy legalább a szereplő számára fontos részeket.

A témaválasztás... hát ez érdekes kérdés... ötven évvel ezelőtt, amikor a könyvben szereplő esemény-sorozat történt, úgy gondolom nagyon jól ráterelte volna a figyelmet erre a sokszor eltitkolt, szégyellt, elhallgatott problémára, illetve a probléma helyes megoldására a figyelmet. Mára azt hiszem csak az elborzasztás lehetett a cél...

Nem igazán tudom megfogalmazni mi a könyv modanivalója, van-e neki egyáltalán, vagy csak egy érdekes thriller ami olvastatja magát. Elindít-e az olvasókban valamit, jobb emberek leszünk-e tőle... vagy csak a céltalan borzongás eszköze volt ez a 310 oldal. Mindenki döntse el maga.