Nem egyszerű történet... de ami a legmeglepőbb, hogy a valóságból merített az alapötlet és még csak nem is a mindenre elvetemült Amerikából, ahol ugye minden megtörténhet, hanem a jó öreg Európából, Skócia, Írország, Anglia tájairól.
Nagyon érzékeny a téma, a megesett lányok, a nem kívánt terhességek, és az ilyen háttérrel örökbeadott gyerekek témaköre.
Engem borzasztóan felkavart, megviselt ezeknek a szerencsétlen lányoknak és gyermekeinek kiszolgáltatottsága, ahogyan a családjaik, mint nem kívánt problémát eltávolítják őket, eltüntetik a süllyesztőbe. Senki nem foglalkozik velük, hiszen ők "csak" megesettek, bűnösök, hát nem gond, ha meglakolnak... számomra ez elfogadhatatlan igazságtalanság...
És akkor még ott vannak a gyerekek is... belegondolni is rettenet. Iszonyat... Akinek nem sikerült örökbefogadó szülőhöz kerülnie, vagy sérülten született, vagy "visszaadták", mert végül összejött a saját gyermek - szóval azokra milyen sors várt az intézet falai között!? Nem véletlenül nem olvasok koncentrációs táboros könyveket, azok is kb ennyire készítenek ki, és mint az epilógusból kiderül, 20-25 évvel a koncentrációs táborok bezárása után kb ugyanolyan szintű, színvonalú intézmények virágoztak szerte Angliában, egyházi keretek között... Bravo...
A gonoszság csimborasszója (Chimborazo-ja), hogy mindez egy egyházi intézményben történik, apácák, pap, orvos felügyelete alatt... a kegyelem és könyörületesség megszemélyesítői követik el a legmegbocsáthatatlanabb bűnöket, mindezt a vallás, a szeretet zászlaja alatt... ne is folytassuk.
És akkor az értékelés: 10/8.
A történet ügyesen épül fel, a pozitív szereplők
végig pozitívak, a pozitív-negatív szereplő motivációja érthető, helyenként
talán még elfogadható is, bár a végkifejletben azért elnyeri valódi
sátáni arcát - végleg eldől a kérdés: nincs feloldozás számára. Határozottan kihallatszik belőle a bírálat az egyház álszent, képmutató, mindent megúszó viselkedésével kapcsolatban...
Tele
van a ellentétekkel, de sajnos van benne kicsit elnagyolt rész is (pl: a
két-Lottis csere-bere). Az mindenképpen pozitívum, hogy bár sziruposan
indul a befejezés, mégsem lesz gyomorforgatóan édeskés. Kicsit igen, de
túl lehet rajta lendülni.
Térjünk vissza kicsit a történethez: jó a történet vezetése, ahogyan felépíti a cselekményt, az, hogy nem lövi le a poént, lehet rajta gondolkodni, mert lássuk be, ez egy krimi, egy feladvány- a főszereplővel együtt nyomozunk, gondolkodunk, sokszor rákiáltanánk, mert mi már tudjuk, értjük, amit ő nem mer még elhinni -, az iszonyat köntösébe bújtatva.
Van az a mondás, hogy az emberek szeretnek borzongani; hát én nem szeretek. de elismerem, ezt is jó építette fel Emily Gunnis: egy kis tömjén, egy kis zabola, nem öntünk oda minden információt egyszerre, tessék kombinálni! Majd a végén lehet iszonyodni is!
Körbenézeti az olvasót, szinte mindegyik szereplő szemszögéből megpróbálja megmutatni a történetet, vagy legalább a szereplő számára fontos részeket.
A témaválasztás... hát ez érdekes kérdés... ötven évvel ezelőtt, amikor a könyvben szereplő esemény-sorozat történt, úgy gondolom nagyon jól ráterelte volna a figyelmet erre a sokszor eltitkolt, szégyellt, elhallgatott problémára, illetve a probléma helyes megoldására a figyelmet. Mára azt hiszem csak az elborzasztás lehetett a cél...
Nem igazán tudom megfogalmazni mi a könyv modanivalója, van-e neki egyáltalán, vagy csak egy érdekes thriller ami olvastatja magát. Elindít-e az olvasókban valamit, jobb emberek leszünk-e tőle... vagy csak a céltalan borzongás eszköze volt ez a 310 oldal. Mindenki döntse el maga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése