Ongjerth Hanna: Fecskefészek

 Kezdjük a fülszöveggel:

Nagyon kevesen mertek írni eddig arról a világról, amelyről Ongjerth Hanna beszél őszintén és bátran első regényében. Három ember sorsán keresztül megismerhetjük, milyen felnőni abban a nagyvárosi, középosztálybeli vallásos közegben, ahol minden gyerek megtanulja, hogy mi az illő, az üdvös, a dicséretes, de azt nem, hogy mi az ő saját szükséglete, és hogy az elfojtáson kívül miként viszonyuljon a vágyaihoz, a társadalom által kijelölt szerepekhez és a testéhez.

Az ADHD-s Ella Berlinben próbál megküzdeni az állandó identitáskereséssel, a folytonos kisebbségi komplexusával, az anyasággal, a magánnyal. Az érzelmileg elutasító szülők lányaként felnövő Margit Nápolyig menekül a családi kontroll elől, és egy olasz férj mellett remél boldogságot. Testvére, Endre történelemtanár Budapesten, de az egyházi iskola átpolitizált pedagógiai kultúrájának még ő, a határozott elvek mentén élő ember sem tud megfelelni.

Bár különböző helyzetekben, de ugyanaz a láthatatlan teher nyomja őket. Bűntudatot érezve küzdenek az elvárásokkal, saját korlátaikkal. A szülői minták és a társadalmi dogmák szorításában nem tudják megfogalmazni, mi emészti őket. Életük felépítménye egyre csak inog az elnyomott identitás, a meg nem élt vágyak, a kimondatlan igazságok súlya alatt. A belső feszültségek előbb-utóbb robbanáshoz vezetnek, amit hívhatunk tragédiának, felismerésnek vagy szabadságnak.

A szerzőről:
Ongjerth Hanna Budapesten született, jelenleg Berlinben él és dolgozik. Szabadúszó újságíró, főállásban némettanár, különböző női szerepek viselője. A Fecskefészek az első regénye. 

 

10/10

 Brutálisan erős könyv. Letaglóz. Minden szavában magamra ismertem.  Megviselt, de mégis olyan, mintha valaki kimondta volna helyettem... hogy mit is? Nem is tudom, mégis megkönnyebbültem,, mintha én mondtam volna ki, én meséltem volna el... Valahogy olyan érzés, mintha rájöttem volna, hogy nem bennem van a hiba... hogy nem én vagyok bolond, csak ez most nem én vagyok, hanem valaki más, valaki , aki jóval kevesebb, mint én, valaki aki egy dobozba zárva, vesződve, kínlódva próbál megfelelni, mintha elvesztem volna valahol és már régóta nem tudnám hol a valóság, és milyen... és egyszercsak fény csillan valahonnan, a valóság fénye, a kiút, a kivezető alagút, és hív, hogy újra önmagam legyek, hogy létezik a valóság.

Martonvásári kastélypark - Beethoven koncert

 Tegnap este egy bő harminc éves álmom vált valóra: Beethoven zenéjét hallgattam a kastélyparkban, :-) 

Nagyon sajnálom, hogy csak most vettem nagy levegőt és eddig hagytam magam a hátráltató tényezőknek. Csoda jó volt, nagyon élveztem :-)

Nem olyan, mint egy koncertteremben, ahol minden hang tökéletesen cseng, viszont a környezet bőven hozzátette azt, ami hangzásban  esetleg kicsit kevesebb volt. 

Nagyon szép volt, :-), nagyon jó volt, mintha a fákon az alváshoz készülődő kis tollasok válaszolgattak volna az énekeseknek :-) a harkály kimondottan helyes volt, ahogy megvárta a szüneteket és akkor aztán ezerrel... :-) 

Nem szabad az álmokkal várni, fel kell venni a szép ruhát és fejest ugrani! 

Madárkák

 Elkezdtem egy aprócska sorozatot, 8x8 cm-es aprócska vásznakon éppolyan picike madárkák lesznek. Az első madárka már készen van, bár ehhez a képhez képest is már kicsit hozzáfestegettem, de nagy vonalaiban nem változott :-).

 

 

Még három kismadarat tervezek, azután, ha már mind készen van, meglátom hová fognak kerülni.

 

Dinka kutya

 

Ezt a képet egy kisfiú licitoldalára festettem, de valahogy nem tépték szét egymást az emberek érte. 

 

Virginie Grimaldi - Köszi Apu!

 Elmondhatom nagy nyugalommal, hogy a mai francia írók közül Virginie Grimaldi kiemelt helyet foglal el a szívemben. Imádtam az eddigi könyveit és ráadásul minden eddig könyvét pont olyan történések kellős közepén olvastam, amikről maguk a könyvek is szóltak: a Merci Nagyik!-at amikor a barátnőm meghalt és nem tudtam mit kezdeni a gyásszal; a Csillagfényes utazást... nem fejtegetném, de jókor jött az is, felszabadított valamit, a Ha az élet citrommal kínál-t amikor az első gyerekem elköltözött és önálló életet kezdett. Ez a könyv is megint csak egybecseng az élethelyzettel, amiben éppen vagyok, a demencia, a demens szülő ápolása, kísérése... de ez a könyv most nem emelt fel annyira, mint a többiek. Ennek  a könyvnek  főszereplőjével nem tudtam annyira azonosulni (pedig még a súlyproblémák is, az elfojtott írásra való hajlam (és még egyéb körülmények) is megvannak nálam is, bennem is), mint az eddigi könyvek szereplőivel. Elolvasom majd mégegyszer, mert lehet, hogy csak az én készülékemben van a hiba és másodikra már jobb lesz. 

Nekem kicsit túl humorosra lett véve az apa figurája, ám mivel nincs két egyforma ember, nincs két egyforma demencia sem, és ráadásul nekem nem az apám, hanem az anyám demens, még az is lehet, hogy a férfi-nő különbség is meghatározza a demencia milyenségét... 

Nem rossz ez a könyv sem, de nem hozott olyan mély, vagy felemelő érzéseket, mint az előzőek. Kicsit olyan jó-jó, de nem az igazi hangulatú könyv volt - nekem.

Ennek a könyvnek bár elolvastam a fülszövegét, de nem vettem le belőle, hogy a demenciáról fog szólni.

Nekem nem igazán volt vicces, talán mert én éppen most élem meg ugyanezt a történetet, csak kevésbé viccesen.

10/8 

 ...és akkor jöjjön a fülszöveg:

 Juliane nem szereti a meglepetéseket, rendezett életet él férjével és hétéves kisfiával. Az apja, Jean ellenben mindig is bohém volt, és mindent imádott, ami spontán és váratlan. Így az sem rázza meg, amikor egy napon leég a háza, és neki ideiglenesen a lányához kell költöznie.
Az együttélés rendkívül kimerítőnek bizonyul Juliane számára, mert apja mindig is mágnesként vonzotta a káoszt, de most mintha rosszabb lenne, mint valaha. Jean harcol a szomszéddal, bömbölteti a zenét, trambulint vesz, a kertben akar lakni egy indián tipiben, a Teleshopnál szórja a pénzét, és folyton elveszít meg elfelejt dolgokat...
Juliane először azt hiszi, hogy apja furcsa hangulata és polgárpukkasztó viselkedése a kora számlájára írható, de hamarosan be kell látnia, hogy ennél többről van szó, és hogy az idő, amit most kényszerűségből egy fedél alatt töltenek, a legszebb ajándék mindkettőjüknek, amit a sors adhatott.

Kitűnően megírt, egyszerre komoly és vicces könyv Franciaország legolvasottabb regényírójától.

Mélissa Da Costa: Az ég minden kékje

Kezdjük a fülszöveggel: 

A huszonhat éves Émile fiatalkori Alzheimer-kórban szenved. Az orvosok mindössze két évet jósolnak neki, ő pedig úgy dönt, lemond a kísérleti terápiáról és odahagyja a kórházat, hogy hátat fordítva az aggódó, előre gyászoló és folyamatosan együttérző családnak, barátoknak megszökjön, és egy lakóautóval utazgatva töltse el a hátralévő kevés idejét.
Felad egy őszinte és lényegretörő hirdetést, és legnagyobb meglepetésére akad is egy jelentkező. A fekete ruhában, hatalmas kalapban és még nagyobb hátizsákkal felbukkanó Joanne titokzatos és hallgatag, nem kérdez és nem beszél, mégis szinte magától értetődő természetességgel ül be az autóba és szegődik Émile mellé.

Fantasztikus és szépséges utazás veszi kezdetét, egy olyan kaland, amelynek minden egyes állomása újabb élményeket, újabb találkozásokat tartogat, és amely során a természet, az életöröm, a szépség, a szerelem és a barátság felfedezése révén Émile-nek sikerül kibújnia a halál öleléséből, és megszabadulnia az egész lényét gúzsbakötő félelemtől és fájdalomtól.

 

És akkor jövök én: nem tetszett. Mondjuk én voltam megint a hülye, mert nem olvastam el a fülszöveget, hanem csak beleugrottam. Megrázó a téma, főleg azt hiszem, annak akinek hasonló korú gyereke, gyerekei vannak.

Talán romantikus történetnek szánta az írónő, de még az sem jött be. Az egész valahogy olyan semmilyen volt. Irreális történet, irreális figurák, irreális helyzetek... mintha facebook sztorikat összeollózott volna, kiprésel valamilyen kerettörténetet és kicsit kiszínezte. 

Az könyv eleje - a megrázó témán túl -, egy nagy unalmas szenvelgés volt nekem, le is tettem a könyvet egy hónapra. Mivel nagyon ritkán hagyok félbe könyvet, talán csak a Teréz anyu könyvek jutottak erre a sorsra, hát egy hónap után újra a kezembe vettem és végig olvastam - töredelmesen bevallom - jó néhány helyen gyorsolvasással, inkább csak átfutottam rajta. Most valahogy nagyon nem hiányzott ez a szenvelgés, kínlódás. 

Klisés, előre kitalálható hatásvadász befejezéssel, olcsó történet, kár volt a ráfordított időért.  Nem hozott semmilyen katarzist, nem oldotta fel a feszültséget, csak egy könnyes-fájdalmas mosollyal lezárta a történetet. Nesztek - ennyi! 

10/4