Kezdjük a fülszöveggel:
Nagyon kevesen mertek írni eddig arról a világról, amelyről Ongjerth
Hanna beszél őszintén és bátran első regényében. Három ember sorsán
keresztül megismerhetjük, milyen felnőni abban a nagyvárosi,
középosztálybeli vallásos közegben, ahol minden gyerek megtanulja, hogy
mi az illő, az üdvös, a dicséretes, de azt nem, hogy mi az ő saját
szükséglete, és hogy az elfojtáson kívül miként viszonyuljon a
vágyaihoz, a társadalom által kijelölt szerepekhez és a testéhez.
Az ADHD-s Ella Berlinben próbál megküzdeni az állandó
identitáskereséssel, a folytonos kisebbségi komplexusával, az
anyasággal, a magánnyal. Az érzelmileg elutasító szülők lányaként
felnövő Margit Nápolyig menekül a családi kontroll elől, és egy olasz
férj mellett remél boldogságot. Testvére, Endre történelemtanár
Budapesten, de az egyházi iskola átpolitizált pedagógiai kultúrájának
még ő, a határozott elvek mentén élő ember sem tud megfelelni.
Bár különböző helyzetekben, de ugyanaz a láthatatlan teher nyomja
őket. Bűntudatot érezve küzdenek az elvárásokkal, saját korlátaikkal. A
szülői minták és a társadalmi dogmák szorításában nem tudják
megfogalmazni, mi emészti őket. Életük felépítménye egyre csak inog az
elnyomott identitás, a meg nem élt vágyak, a kimondatlan igazságok súlya
alatt. A belső feszültségek előbb-utóbb robbanáshoz vezetnek, amit
hívhatunk tragédiának, felismerésnek vagy szabadságnak.
A szerzőről:
Ongjerth Hanna Budapesten született, jelenleg Berlinben él és
dolgozik. Szabadúszó újságíró, főállásban némettanár, különböző női
szerepek viselője. A Fecskefészek az első regénye.
10/10
Brutálisan erős könyv. Letaglóz. Minden szavában magamra ismertem. Megviselt, de mégis olyan, mintha valaki kimondta volna helyettem... hogy mit is? Nem is tudom, mégis megkönnyebbültem,, mintha én mondtam volna ki, én meséltem volna el... Valahogy olyan érzés, mintha rájöttem volna, hogy nem bennem van a hiba... hogy nem én vagyok bolond, csak ez most nem én vagyok, hanem valaki más, valaki , aki jóval kevesebb, mint én, valaki aki egy dobozba zárva, vesződve, kínlódva próbál megfelelni, mintha elvesztem volna valahol és már régóta nem tudnám hol a valóság, és milyen... és egyszercsak fény csillan valahonnan, a valóság fénye, a kiút, a kivezető alagút, és hív, hogy újra önmagam legyek, hogy létezik a valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése