Abbi Waxman: Egy könyvmoly élete

 Nem tudom mi van velem, de most sorban jönnek az anyasággal kapcsolatos könyvek, rövid időn belül ez a második, amelyik az anyja által elhagyott gyerekről szól... hát nem egy szívderítő téma számomra.

Ráadásul a könyvmoly élete annyira amerikai, amennyire csak lehet, másik generációval foglalkozik, más felfogás, más irodalmi szerkezet, sőt a tartalom is olyan, mintha valaki azon gondolkodott volna, hogy:

"Mit is csináljak, mit is csináljak, annyira unatkozom! Ó, én balga - ide képzeljétek el, hogy az írónő homlokon csapja magát -, hát írok egy könyvet, mert semmi jobb dolgom nincs! Igaz mondanivalóm sem, de 12-egy tucatnak elmegy, ha oldalanként fizetik, még meg is éri.

Nos, olyan is lett a könyv... olyan semmilyen...

10/5 - mert a férfifőszereplő legalább megpróbál néha épeszűen viselkedni.

 

A hivatalos fülszöveg:

Nina Hill igazi könyvmoly. A fiatal nő elképesztően magabiztos - a könyvek között. Az élete viszont pont olyan, amilyennek akarta: egy könyvesboltban dolgozik, emellett minden kvízkérdésre csípőből tudja a választ, tökéletesen szervezi a mindennapjait, és van egy Phil nevű macskája. Amikor a sosem látott apja meghal, Nina rádöbben, hogy a férfi hagyatéka nem más, mint számtalan nővér, fivér és unokatestvér - akik ráadásul mind a közelben laknak! És szívesen találkoznának vele! Neki pedig ezzel a rengeteg vadidegennel mind beszélnie kell. És ha mindez nem lenne elég: kiderül, hogy Tom, aki a kvízjátékokban Nina mindentudó ősellensége, a valóságban kedves, vicces srác, és szívesen randizna Ninával. Hát nem tudja, milyen szörnyű ötlet ez? És vajon lehet az élet olyan szép, mint a könyvlapokon?

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

 Olvasmányos, gyorsan felfalható könyv, bár az elején, amikor a kislány nyomorúságos kis életéről szól, majdnem letettem.

Engem nagyon megviselt ahogyan magára marad, az állandó reménykedés... hátha hazajönnek... ehhez képest csodának tartom, hogy ennél jobban nem golyózott be, mert hát azért valljuk meg nőiesen, nem teljesen épeszű szegénykém a végére... bármilyen okkal is, bármennyire is felmentjük a tette alól, mert végülis a (női) társadalomnak tett szolgálatot, de megölt egy embert, hidegvérrel, ami szerintem az elmebaj egy bizonyos foka kell legyen.

Viszont gyakorlatilag azonnal fel is mentem magamban, hiszen ha az az állat pasas másra is rákap..., ha őt elkapja legközelebb..., meg hát ez a szerencsétlen jószág ezt a viselkedésformát tanulta meg a természettől... szóval bonyolult és zavaros érzéseket kelt bennem. Az főleg, hogy a kislány nem is akar már egy idő után tartozni senkihez... a hideg kiráz, és ki tudja, hogy a regénynek nem volt-e valamilyen valóságalapja, egy valódi lápi lány...

Maradjunk annyiban, hogy érdekes történet volt, kicsit hihetetlen, de érdekes és helyenként rémisztő, helyenként felemelő, szívmelengető, de az első betűtől az utolsóig meghökkentő :-).

10/8

 

 

És akkor a hivatalos fülszöveg:

"TITKOT LEGJOBBAN A KAGYLÓHÉJAK TUDNAK TARTANI."

Delia Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és '60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.
Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt...
Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő "Lápi Lányra" terelődik.

"Másnap is várt. Délig felforrósodtak az órák, délután felhólyagosodtak, és még napnyugta után is lüktettek. Később a hold reményt hintett a vízre, de az is elhalt. Újabb napkelte, újabb fehéren izzó dél. Újra naplemente. Minden remény közömbössé vált. Kya szeme közönyösen mozdult, és még fülelt ugyan Tate csónakja után, már nem volt benne feszültség.
A lagúnában egyszerre érződött élet és halál szaga, az ígéret és a bomlás szerves egyvelege. Békák brekegtek. Tompán figyelte, ahogy a szentjánosbogarak cikáznak az éjszakában. Ezeket a rovarokat sosem gyűjtötte befőttesüvegben - az ember sokkal többet megtudhat valamiről, ha nem teszi befőttesüvegbe. Jodietól tudta, hogy a nőstény szentjánosbogár megvillantja a hátsója alatti fényt, hogy jelezze a hímnek, készen áll a párzásra. Minden egyes szentjánosbogár-fajnak saját, villanásokból álló nyelve van.
Kya hirtelen felült és figyelni kezdett: az egyik nőstény megváltoztatta a kódot. Először a szokásos vonalak és pontok sorát villantotta fel, odavonzotta a saját fajtája egyik hímjét, és párosodtak. Ezután másfajta jelet adott ki, és egy másik faj hímje repült oda hozzá. Az üzenete láttán a második hím úgy gondolta, talált egy hajlandó nőstényt a saját fajából, és lebegni kezdett felette, várva, hogy párosodjanak. De a nőstény szentjánosbogár hirtelen lecsapott, bekapta és felfalta a hím mind a hat lábát és két szárnyát."

Jane Austen: Meggyőző érvek (Netflix)

 Már megint szemben az árral... azaz, annyira azért nem rossz, mint amennyire kritizálják, :-).

Naaagy-naaagy Jane Austen fan vagyok, az összes könyvét előről-hátulról-oda-vissza imádom, ahogyan vannak, ahány filmfeldolgozás volt, mindet láttam, az igazi klasszikusoktól a mindenféle korokba átültetettekig. Nekem ez a feldolgozás tetszett, sokkal jobban, mint pl a Büszkeség és balítéletből született nagy klasszikus amerikai mozifilm.

Dakota Johnson  nem kedvencem, túl sok filmben eddig nem is láttam, többnyire az volt a jellemző, hogy nem törtem össze magam, ogy megnézzem a filmet, ha az ő neve is a szereplők között szerepelt... ebben a filmben azonban határozottan tetszett. 

Nekem nem verte ki a biztosítékot a nyelvezete sem, hogy teljesen elszakadt a regény nyelvezetétől,  csak a történet az ami szorosan ragaszkodik a történethez. 

El kell ismerni, hogy ebből a filmből biztosan nem fogunk tudni reális képet kialakítani a XIX. századi eleji Angliáról, a nők helyzetéről, a társadalom működéséről, de valószínűleg nem is ez volt az alkotók célja.

Viszont, hogy ne csak jót mondjak: szegény férfi főszereplő nem volt egy főnyeremény, lehetett volna talán jobban is választani... ráadásul kicsit olyan pipogyára vették a figurát az alkotók.

Nekem tetszett, valósághűség ide, vagy oda, egészen jól szórakoztam, :-).

(Zárjójelben: a nagysikerű Bridgerton bármelyik évadánál klasszisokkal jobban tetszett, :-) ! )

10/8

Náray Tamás: Az utolsó reggel Párizsban

 ...háááát... ...és, mint tudjuk, nálam a háááát nem szokott jót jelenteni...

Az első kötetet elolvastam, de többnyire becsületből, mert a könyvklubos lányokkal most ezt olvassuk... félek a másodikat már nem fogom. Nem tetszett. A nyelvezete, a stílusa, de még a történet is olyan "nincs hozzá semmi közöm" érzés volt. Kíváncsi voltam, ráfaragtam.

10/4

És akkor jöjjön a hivatalos fülszöveg:

Az utolsó reggel Párizsban első kötetének végén a tehetséges Dárnay Dávid elnyerte egy híres párizsi divatház egyéves ösztöndíját. Az öntörvényű fiatalember a 80-as évek szocialista Magyarországa után hirtelen a divatvilág fővárosába kerül, ahol el kell fogadtatnia magát az elegáns divatház kíméletlenül profi munkatársaival, ha híres tervező akar lenni. Végigjárja a ranglétrát, megismeri és megtanulja a szakmát, bekerül a párizsi divatakadémiára - végzi a dolgát, nem törődve azzal, hogy nemzetközi színtéren mindent elölről kell kezdenie...
Azonban a rendszerváltás hajnalán meghozza élete legfontosabb döntését: újból szerencsét próbál a hazájában. Magyarországra visszatérve Dávid szembesül a meggyökeresedett viszonyokkal - nemcsak a szakmájában. Rövidesen belátja, hogy külföldön szerzett tapasztalataival kizárólag a saját útját taposhatja ki, amelyen elszántan haladva talán beteljesítheti vágyait...
Mi tehet teljessé egy sikeres életet? A karrier egyben boldogság is? Meddig érdemes kompromisszumok nélkül harcolni önmagunkért? Ezek a történet talán leglényegesebb kérdései, melyekre a figyelmes olvasó akár válaszokat is kaphat Náray Tamás kétkötetes regényfolyamában.

Virginie Grimaldi: Ha az élet citrommal kínál...

Ez már a harmadik kötet, amit V. Grimalditól olvastam és ez is tetszett, nagyon. Nem fogok áradozni, pedig megérdemelné... olyan érzéseket fogalmazott meg, amik bennem is tomboltak, tombolnak a mai napig, olyan gondolatokat ír le, melyek bennem is megszülettek, megszületnek, olyan élethelyzeteket melyeket átéltem, átélek... 

Az első könyvét kb egy éve olvastam, a gyászról szólt, éppen gyászoltam... a második a nehéz családi helyzetekről, ez pedig mindig aktuális... a harmadik az elengedésről, az anyai megfelelésről (nem kicsit az önvádról),  és én - mintegy véletlenül - a második elengedés fázisában vagyok, újra szinkronban a történettel.

Megérintett a gyengédsége, megint, amivel a témához nyúlt, ahogyan utat mutat a feldolgozásra, -hoz, -ban, stb. és csendben ráeszméltem, hogy én sem dolgoztam fel a gyerekeim születése körüli traumákat (sajnos a mieink erősen traumásak voltak...), könnyek között kacarászva ismertem rá az érzésekre amik a gyerekekkel kézenfogva születtek, de leginkább akkor döbbentem meg, amikor a könyv végén a köszönetnyilvánításoknál világossá vált, ami végig ott motoszkált belül, hogy ilyet saját tapasztalatok nélkül nem tud írni az ember lánya, az valóban úgy is van... csak happy end nélkül...

Úgy érzem ez a könyv nekem jobbat tett, mint bárhány pszichológus, függetlenül attól, hogy amikor kellett volna nem jutottam el szakemberhez (meg azóta sem soha), hogy mit tehetnék azért, hogy ne érezzem magamat semmilyen szempontból kevesebbnek, selejtesnek, ne mardosson az önvád, amikkel huszon-sokéve már megbízható utitársak vagyunk... (tudom, hogy az útitárs hosszú ú, de letojom).

Szóval ez a könyv az én besorolásom szerint megint csak nem a szórakoztató irodalom kategóriájába tartozik, hanem a felszabadítós-lelkizős-gurumentes-lélekbúvárkodáséba, azaz a sima szórakoztató irodalomtól sokkal messzebb van, kb, mint Makó Jeruzsálemtől. 

És akkor egy kicsit a történetről is, ne csak az én ömlengésemről: 

A történet két síkon indul el, az egyik vonal Lili, akinek a tervezettektől eltérően két hónappal korábban születik meg első gyermeke és Élise, aki 50 évesen második gyermekét engedi ki a családi fészekből. Mindkettő elengedés, mindkettőben egyedül áll a főszereplő, hiába a barátok, a családtagok, Lili férje (Élise ugyanis egyedülálló), a belső harcainkban mindig magunk vagyunk, egyedül. Mindketten elengedni kényszerülnek, lehetőleg harc nélkül, fájdalom nélkül, reménykedve, hogy minden jól alakul/jóra fordul. Nagyon finoman jelennek meg a segítő/katalizáló szereplők, egy csipetnyi humorral fűszerezve, hatalmas nagy szívvel és szeretettel ölelve át a történetet.

Nincs benne olyan rész, amire azt mondanám (mint az első két könyvben sem volt), hogy túlzó, erőltetett, nem oda illő, vagy felesleges lenne, sőt még inkább azt érzem most, az olvasás befejezése után 2 órával, hogy még többet szeretnék tudni róluk, még jobban megismerni őket, még több részletet, és egyáltalán: hogyan éltek tovább...?

A könyv végére a két történet összeér, bár ez már kb a második bejegyzésnél egyértelmű, hogy így lesz, meglepőbben, mint azt végig várjuk, és megrázóbban is, :-).

10/10

És akkor jöjjön a hivatalos fülszöveg:

Lili kisbabája jóval korábban születik meg, mint várták, és amilyen picike, annyira nagy figyelmet követel magának. Lili nem így képzelte el a nagy találkozást a lányával, de ezen nincs sok ideje töprengeni, mert a féltő gondoskodás és szüntelen aggodalom minden gondolatát leköti. Egészen addig, míg észre nem veszi, hogy újdonsült örömeivel és félelmeivel nincs egyedül a koraszülöttosztályon. Élise úgy érzi, kiüresedett az élete, miután felnőtt gyerekei kirepültek a családi fészekből. A lánya Londonban, a fia Párizsban él, neki pedig Bordeaux-ban kell boldogulnia gyerekei örökségével, egy bolond kutyával. Hogy hasznossá tegye felszabadult energiáit, Élise új kihívások elé állítja magát. Ha az élet citrommal kínál, hogyan csinálj belőle limonádét? Pofonegyszerű: öntsd fel sok érzelemmel, keverj bele némi empátiát és egy hangyányi nyitottságot, bolondítsd meg egy csipetnyi drámával, végül adj hozzá jó adag humort, és alaposan keverd össze az egészet! Virginie Grimaldi ismét a rá jellemző humorral és pontossággal fűzi hősei történetének fonalát. Olyan pillanatokról mesél, amelyek fenekestül forgatják fel az életünket. Olyan meghatározó találkozásokról, amelyek fordítanak a sorsunkon. És olyan erős érzelmekről, amelyek mindent elsöpörnek, ami az útjukba kerül.

 

 

Diana Gabaldon: Hó és hamu lehelete

Megküzdöttem vele...  nem volt  se rossz, se különösebben nagy pukkanás sem... elfáradt a történet, éppen itt volt az idő, hogy vége legyen.

Volt még benne pár erőtlen próbálkozás, hogy scavarokat keverjen bele a történetbe az írónő, többnyire  feleslegesen, mert vagy a csavarok felvezetése volt hiányos és gyenge, vagy pedig a kifejtés-befejezés sikerült gyengére...  

Egy szónak is száz a vége, vagy fordítva, itt volt az ideje, hogy mindenkit utolérjen a jól megérdemelt pihenés, :-).

10/6

 A fülszöveg:

Mit nyújt még az idő?

1772-t írunk. Az amerikai függetlenségi háború előestéjén járunk, amikor a lázongás kanóca már rég meggyulladt. Holtak hevernek Boston utcáin, és elhagyott fakunyhók égnek Észak-Karolina távoli erdeiben.

A fenyegető káoszban a kormányzó Jamie Fraser segítségét kéri, hogy egyesítse a távoli vidékeket, és védje meg a gyarmatokat a király és a korona dicsőségére. Azonban van egy kis gond: Jamie Fraser felesége, Claire, valamint lánya és veje, akik mindhárman időutazók. Jamie tehát tudja, hogy három év múlva olyan lövés dördül majd el, amit az egész világon hallani fognak, és ami a gyarmatok függetlenségéhez vezet, miközben a király emberei holtan vagy száműzetésben fogják végezni. És ott van még az a kis újságkivágás is, abból az 1776-os The Wilmington Gazette-ből, ami Jamie és családja pusztulásáról ad hírt. Jamie Fraser most az egyszer azt reméli, hogy időutazó családja téved a jövővel kapcsolatban.

A káprázatos és világszerte kirobbanóan sikeres Outlander saga 6. része.