Könyvklubos könyv megint, vak-húzás eredménye. Romantikus, hellyel-közzel happy endes, nekem kicsit szirupos, de kétségkívül érdekes, pergő, cselekményes, szinte letehetetlen. Az utolsó 5 sor, a nagy könnyfacsarós "Lám, lám... az élet nagy mókamester!" végkifejlet és hajdehappy end viszont totális felesleges volt.
Anáhitá -a haladó szellemű családból származó, szegről-végről az indiai uralkodó családok egyikének leszármazottja- életét ismerhetjük meg az 1900-as évek elejétől, a 2000 körüli haláláig, illetve szellemi örökösének, Ari nevű dédunokájának nyomozását Anáhitá halála után 10 évvel, aki igyekszik fényt deríteni arra, mi is történt dédnagymamája első gyermekével, akit az élet 80 éve elsodort, illetve egy filmforgatás is belekeveredik ebbe az egész amúgy is szövevényes történetbe, még tovább bonyolítva azt.
Szemléletes, szép, hosszú, érzékletes leírásokkal indul a regény Anni gyerekkoráról, a múlt századi india szigorú szabályairól, erről a beszabályozott, hagyomány tiszteleten alapuló életről. Anni kiváltságos helyzete abból adódik, hogy felvilágosult, szerető családba születik, édesapja olyan modern dolgokra tanítja, amik az XX. század eleji indiai családokban hihetetlenül ritka, szinte egyedülálló, édesanyja az ájurvédikus gyógyításba vezeti be már egészen kicsi korától, de még ezeken felül megérzései, sugallatai is vannak (az a bizonyos "zene", amelyik élete fontos eseményei előtt megszólal képzeletében) melyek még különlegesebbé teszik már egészen ifjú korától kezdve. Azok közé a kevesek közé tartozik, akiknek a XX. század elején megadatott, hogy kilépjenek a kasztból, melybe születtek (vagy felemelkedjenek onnan ahová lecsúsztak), Angliában tanulhassanak, indiai származásuk ellenére. Anni már-már vetekszik a mesealakokkal, de ez a történet mondanivalójával korántsincs ellentétben: hiszen ez a történet nem más, mint a rút kiskacsa története, emberekre átültetve, ahol a baromfiudvar maga a nagyvilág színpada.
A XXI.századi szál tulajdonképpen két szál, a filmforgatásra Angliába érkező filmsztár (aki természetesen más, mint a többi filmsztár: ő valóban színésznő, tehetséges, szép, kicsit megtört lelkű, hányatott sorsú valódi naiva... stb), illetve Anni dédunokája, aki a történet elején egy kókler, de jó útra tér és dédnagymamája élettörténetével érkezik Angliába, hogy kiderítse, vajon mi is történt valójában az 1920-as évek elején, mielőtt Anni örökre visszatért Indiába.
És akkor jöjjön a pontszám: 10/8.
Fordulatosan, jól felépítettek a történetek; igazság szerint nem is tudom hány történet gyúródott össze, minimum három-négy biztosan.
Vannak benne irreális részek, amitől olvasás közben még a hajam is égnek állt, főleg a történet vége felé, csak, hogy minél magasabbra srófolódjon az izgalomszint. Mondjuk nekem kicsit kevesebb tekerés a történetben valóságosabb lett volna, de hát a romatikus irodalom nem azért van, hogy a realitás talaján maradjunk, nem?
Ügyesen váltogatódnak az idősíkok, mire már kezdene ellaposodni, gyorsan ugrunk egy másik korba, de legalábbis másik sztorira, egy új konfliktusra, stb, ettől megmarad az a fajta lüktetés a regényben végig, amitől könnyen olvasható, érdekes lesz
Ügyesen érkeznek az infromációk, szépen apránként össze lehet rakni a talányok, titkok megfejtését, az apró jelekből ki lehet logikázni az események sorát, rá lehet jönni az egyes szereplők tulajdonságira. Kivéve az utolsó 5, felesleges mondatot. Na, az mellbevágóan kitalálhatatlan...
A szereplők szerethetők, kicsit gyarlók, de azért annyira nem, hogy ne lehetne őket szeretni, én tutira többet lelkiznék hasonló élethelyzetekben, sőt bele sem mennék ilyen rázós eseményekbe, de hát nem is rólam szól a könyv, sőt rólam sanszos, hogy sosem fog szólni egy sem :-). A gonoszok: hát fúúúúú, ők aztán nagyon gonoszok, bár van egy pillanat amikor a szegény főgonosz őfőladységét majdnem megsajnáljuk, de aztán újra olyan, de olyan gonosz lesz, hogy jujjj, hát mégsem...! Mint egy operettben: primadonna, bonviván, szubrett, táncoskomikus, sírnak-vígadnak, ármánykodnak-megbosszulódnak, szenvednek a mások ármánykodásától-győzedelmeskednek, kicsit megőrülnek (mondjuk szerencsétlen, nyomorult, pozitív szereplőt miért kell megőrjíteni?)-mások kijózanodnak, élnek-meghalnak, meg mégsem. Van itt minden, mint a búcsúban!
Nekem az utolsó 5 mondat kicsit tönkrevágta kicsit az egészet, olyan felesleges volt, még azt a picike realitást is kinyírta, amitől jobb lett volna.
Állapodjunk meg abban, különleges emberek, különleges életérő szóló különlegesen romantikus regény, különlegesen sok cselekmény szálon, különlegesen sok fordulattal, különlegesen strandos könyv.
Áhhh, és az éjféli rózsa, ha, ha, ha, :-), hát a kb tizedik fordulópont, amikor aztán, haj, de nagyon megdobban a szívünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése