Úgy alakult az élet, hogy ugrottam egy fejest a mélyvízbe és barátnőkkel, kedves ismerősökkel, elindítottunk egy könyvklubot.
Az első könyv amit elolvastunk ez volt.
Nos, az első betűjétől az utolsóig gyűlöltem. Kevés ilyen könyv volt eddig az életemben, de ez olyan volt. Kénytelen voltam végigolvasni, mert az első találkozót én vezettem le.
És akkor a könyvről:
Sok jót nem fogok tudni róla mondani... a szereplőket nem sikerült megszeretnem, a történet borzasztóan megviselt. Elhiszem, hogy ez a ÉLET-ről szól, az emberi kegyetlenségről, de ha az életre vágyom bekapcsolom a TV Híradót. Éltem azért már eleget ahhoz, hogy lássam, az élet nem csak a rossz dolgokról szól.
Nekem ezek a könyvek nem valók. nem azt mondom, hogy nincs létjogosultsága a könyvpiacon, csak azt, hogy nem sikerült egymásra találnunk. Vagy talán ez a könyv nem is keresett engem.
A történet Afganisztánban indul, egy gazdagnak született gyermek meséli el - Amir, aki az édesapjával kettesben él - anyuka meghalt -, illetve vannak még szolgálóik is, akik szintén ott laknak a "birtokon", szintén apa és fia-Haszan, csak ott az anya, aki egy kétes erkölcsű nő volt, a gyermek születését követően viharos gyorsasággal lelép. A regény második felében visszatér, megtér, Isteni nagymama lesz belőle, aki életét és vérét a családjáért... hát kicsit irreális csak...
A gazdag apa - Baba - nagyon szigorú erkölcsi elvek szerint él - amikor látszik, mert mutyiba esténként azért el-wishkey-zget, a fő csapásirány, hogy mennyire elítéli a hazugságot, hogy az rosszabb az összes bűnnél, ehhez képest végig hazudja az életét.
A két gyerek együtt nő fel, Haszan, a szolgafiú, aki úgy tűnik, mintha beletörödött volna a helyzetébe (ez valami olyan szívszorító, hogy nagyjából itt lett volna kedvem először falhoz vágni a könyvet), szinte bármit enged Amirnak, aki -bár nem egy gonosz gyermek, "csak" az apja ridegségét nem tudja feldolgozni- időröl időre visszaél a helyzeti előnyével.
Azután feltűnik a helyi gyerek-banda is, a főgonoszok, akiknek a vezetője az afgán apa-német anya gyermeke, aki náci nézeteket vall (Anyám, hagyjuk már ezt a lerágott csontot, hogy az afgán háború kapcsán is a főgonosznak miért kell német származásúnak és nácinak lennie... nekem ez a vonulat határozottan gusztustalan volt). A világtörténelem során olyan sok nép volt már kegyetlen, szerintem felesleges volt megint elővenni a második világháborút.
Nekem az is felfoghatatlan, hogy a 14 éves főgonosz megerőszakolja a hasonló korú Haszant (szolgafiú); azért láttam már egy-két 14 évest, igaz azok nem voltak főgonoszok, de nekik eszük ágában nem volt náluk egy-két évvel fiatalabb szintén fiúkat erőszakolgatni... na mindegy... itt már azért közelítünk az afganisztáni háborúhoz, időben, kegyetlenségben, mindenben.
Amir és Haszan sárkányt eregetnek, az éves sárkányfutás a fő szórakozás, aminek során Amir ereget, Haszan pedig az ellenfelek lehulló sárkányát gyűjti be.
Kitör az afganisztáni háború, természetesen a gazdag Baba és Amir pucolnak az országból magára hagyva a hű szolgát ás fiát Haszant, akiről pikk-pakk kiderül, hogy ő is Baba fia, azaz a gyerekek féltestvérek, amitől az egész sztori még gusztustalanabb lesz... felidézném, hogy Baba szerint a hazugság a legnagyobb bűn... ááááhhh...
Na, lelépnek amerikába, ahol Baba, aki eddig gazdag úr volt, egy benzinkúton dolgozik, hogy fia, a mesélő, egyetemre járhasson, irodalmat tanuljon, mert író szeretne lenni... bravo...
Itt érkezik az egyetlen pozitív szereplő a történetbe: Amir leendő felesége -szintén Afganisztánból menekült-, akinek van szíve, na meg persze bűne is, mint a tenger, hiszen meglépett egyszer egy hónapra egy pasival, természetesen az apja, aki magas rangú katonatiszt volt Afganisztán (apropó akkor mi a francot keres Amerikában?), megvédendő, tisztátalanná lett lánya becsületét, a hajánál fogva ráncigálja haza a nyomorultat, hogy otthon, mint egy pária éljen.
A fiatalok összeházasodnak, Baba belehal a rákba, meg a honvágyba, majd megérkezik a hír, hogy Haszant lemészárolták az óhazában, de van egy árván maradt kisfia, akit szexrabszolgaként tart az a főgonosz aki annak idején Haszant is megerőszakolta Amir szeme láttára. És persze akkor Amir gyáva volt, hogy kiálljon Haszan mellett, megmentse, vagy legalábbis szót emeljen érte, de most aztán, gondolkodás nélkül rohan megmenteni a kisfiút...
Itt hosszú, kalandos rész következik, bosszúval, megmenküléssel, miegymással, a végeredmény, hogy Amir megmenti Haszan kisfiát (örökbe is fogadja), aki szegénykém egy lelki roncs mire Amerikába érnek, nem is nagyon gyógyul a kis lelke a kiállt borzalmak miatt, ameddig egyszer el nem mennek Amirral sárkányt eregetni. Tehát az utolsó mozzanat: megcsillan a remény, hogy a dolgok helyrejönnek.
Hogy miért gyűlöltem: egy író a saját népét kegyetlen, gonosz, hazug emberek sokaságának mutatja be. Max 5 pozitív szereplőt tud felmutatni a regényben, azokat is a történet felére kinyírja. Olyan erkölcsi elveket ad a szereplői szájába, amik a személyiségeikkel végig szöges ellentétben vannak. Olyan mértékű kegyetlenkedést ír le, ami mondjuk egy rendőrségi jegyzőkönyvben elmegy, de legkevésbé sem hívnám szépirodalomnak...
Ha pontozni kellene: 10/-10 pont.
És akkor jöjjön a fülszöveg:
Afganisztán, 70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől. A hol izgalmas, hol szívszorító fordulatokban bővelkedő regény tényfeltáró módon ábrázolja az afgán történelem nemzetiségi, vallási és társadalmi hátterét. Egy korábban a világ szeme elől eldugott ország népével és kultúrájával ismerkedhetünk meg, testközelben érezhetjük Afganisztánt, amely az új évezred világpolitikájának sarkpontjává vált. Megjelenése óta a Papírsárkányok folyamatosan az amerikai toplisták élén áll. Lefordították az összes európai nyelvre, de megjelent héberül, kínaiul és arabul is. Az amerikai kritikusok az évtized regényének titulálták.
A történet Afganisztánban indul, egy gazdagnak született gyermek meséli el - Amir, aki az édesapjával kettesben él - anyuka meghalt -, illetve vannak még szolgálóik is, akik szintén ott laknak a "birtokon", szintén apa és fia-Haszan, csak ott az anya, aki egy kétes erkölcsű nő volt, a gyermek születését követően viharos gyorsasággal lelép. A regény második felében visszatér, megtér, Isteni nagymama lesz belőle, aki életét és vérét a családjáért... hát kicsit irreális csak...
A gazdag apa - Baba - nagyon szigorú erkölcsi elvek szerint él - amikor látszik, mert mutyiba esténként azért el-wishkey-zget, a fő csapásirány, hogy mennyire elítéli a hazugságot, hogy az rosszabb az összes bűnnél, ehhez képest végig hazudja az életét.
A két gyerek együtt nő fel, Haszan, a szolgafiú, aki úgy tűnik, mintha beletörödött volna a helyzetébe (ez valami olyan szívszorító, hogy nagyjából itt lett volna kedvem először falhoz vágni a könyvet), szinte bármit enged Amirnak, aki -bár nem egy gonosz gyermek, "csak" az apja ridegségét nem tudja feldolgozni- időröl időre visszaél a helyzeti előnyével.
Azután feltűnik a helyi gyerek-banda is, a főgonoszok, akiknek a vezetője az afgán apa-német anya gyermeke, aki náci nézeteket vall (Anyám, hagyjuk már ezt a lerágott csontot, hogy az afgán háború kapcsán is a főgonosznak miért kell német származásúnak és nácinak lennie... nekem ez a vonulat határozottan gusztustalan volt). A világtörténelem során olyan sok nép volt már kegyetlen, szerintem felesleges volt megint elővenni a második világháborút.
Nekem az is felfoghatatlan, hogy a 14 éves főgonosz megerőszakolja a hasonló korú Haszant (szolgafiú); azért láttam már egy-két 14 évest, igaz azok nem voltak főgonoszok, de nekik eszük ágában nem volt náluk egy-két évvel fiatalabb szintén fiúkat erőszakolgatni... na mindegy... itt már azért közelítünk az afganisztáni háborúhoz, időben, kegyetlenségben, mindenben.
Amir és Haszan sárkányt eregetnek, az éves sárkányfutás a fő szórakozás, aminek során Amir ereget, Haszan pedig az ellenfelek lehulló sárkányát gyűjti be.
Kitör az afganisztáni háború, természetesen a gazdag Baba és Amir pucolnak az országból magára hagyva a hű szolgát ás fiát Haszant, akiről pikk-pakk kiderül, hogy ő is Baba fia, azaz a gyerekek féltestvérek, amitől az egész sztori még gusztustalanabb lesz... felidézném, hogy Baba szerint a hazugság a legnagyobb bűn... ááááhhh...
Na, lelépnek amerikába, ahol Baba, aki eddig gazdag úr volt, egy benzinkúton dolgozik, hogy fia, a mesélő, egyetemre járhasson, irodalmat tanuljon, mert író szeretne lenni... bravo...
Itt érkezik az egyetlen pozitív szereplő a történetbe: Amir leendő felesége -szintén Afganisztánból menekült-, akinek van szíve, na meg persze bűne is, mint a tenger, hiszen meglépett egyszer egy hónapra egy pasival, természetesen az apja, aki magas rangú katonatiszt volt Afganisztán (apropó akkor mi a francot keres Amerikában?), megvédendő, tisztátalanná lett lánya becsületét, a hajánál fogva ráncigálja haza a nyomorultat, hogy otthon, mint egy pária éljen.
A fiatalok összeházasodnak, Baba belehal a rákba, meg a honvágyba, majd megérkezik a hír, hogy Haszant lemészárolták az óhazában, de van egy árván maradt kisfia, akit szexrabszolgaként tart az a főgonosz aki annak idején Haszant is megerőszakolta Amir szeme láttára. És persze akkor Amir gyáva volt, hogy kiálljon Haszan mellett, megmentse, vagy legalábbis szót emeljen érte, de most aztán, gondolkodás nélkül rohan megmenteni a kisfiút...
Itt hosszú, kalandos rész következik, bosszúval, megmenküléssel, miegymással, a végeredmény, hogy Amir megmenti Haszan kisfiát (örökbe is fogadja), aki szegénykém egy lelki roncs mire Amerikába érnek, nem is nagyon gyógyul a kis lelke a kiállt borzalmak miatt, ameddig egyszer el nem mennek Amirral sárkányt eregetni. Tehát az utolsó mozzanat: megcsillan a remény, hogy a dolgok helyrejönnek.
Hogy miért gyűlöltem: egy író a saját népét kegyetlen, gonosz, hazug emberek sokaságának mutatja be. Max 5 pozitív szereplőt tud felmutatni a regényben, azokat is a történet felére kinyírja. Olyan erkölcsi elveket ad a szereplői szájába, amik a személyiségeikkel végig szöges ellentétben vannak. Olyan mértékű kegyetlenkedést ír le, ami mondjuk egy rendőrségi jegyzőkönyvben elmegy, de legkevésbé sem hívnám szépirodalomnak...
Ha pontozni kellene: 10/-10 pont.
És akkor jöjjön a fülszöveg:
Afganisztán, 70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől. A hol izgalmas, hol szívszorító fordulatokban bővelkedő regény tényfeltáró módon ábrázolja az afgán történelem nemzetiségi, vallási és társadalmi hátterét. Egy korábban a világ szeme elől eldugott ország népével és kultúrájával ismerkedhetünk meg, testközelben érezhetjük Afganisztánt, amely az új évezred világpolitikájának sarkpontjává vált. Megjelenése óta a Papírsárkányok folyamatosan az amerikai toplisták élén áll. Lefordították az összes európai nyelvre, de megjelent héberül, kínaiul és arabul is. Az amerikai kritikusok az évtized regényének titulálták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése