Egyszerre tetszett és viselt meg, borzasztott el és közben faltam. Nem úgy, mint a horror-imádok a borzongást hajtva, hanem végig reménykedve, hogy jóra fordul; jobbra fordul minden. Nagyon rövid könyvecske, mindössze 116 oldal, de bennem nyomot hagyott, mélyen megérintett.
Nem kimondottan cselekményes, az udvar kőkerítésének köve meséli el az eseményeket a maga statikus módján.
A történet egy francia családról szól, akik a hegyek között élnek, a természet közelségében, elfogadva annak minden szabályát, adományát és azt is amikor a természet bizony elvesz. Azt hiszem úgy tudnám megfogalmazni, vannak helyzetek amiket egyszerűen csak elfogadni tudunk és megpróbáljuk kihozni belőle a legjobbat, vagy csak megtesszük azt, amit kell.
A könyv a család gyerekeinek szempontjából írja le azokat az érzéseket, a gondolatokat, hogy milyen, amikor sérült gyermek érkezik a családba, az idősebb testvéreket, a szülőket hogy teszi tönkre, illetve hogy milyen súlyosan sérült gyermek után érkezni...
9/10
A hivatalos fülszöveg:
A Cévennek hegyeinek védelmező karéjában születik egy gyerek. Egy
fekete szemű, hosszú szempillájú, kerek arcú kisfiú, aki nem lát, és aki
egy idegrendszeri rendellenesség miatt voltaképp örökre csecsemő marad.
Egy „szabálytalan” gyerek, aki láthatatlan határt húz a családja és a
többi ember közé.
Ez az ő története. Az övé és a testvéreié.
A legidősebbé, aki szinte eggyé válik vele, óvón ragaszkodik hozzá,
átadja magát neki, és elveszik benne. A középsőé, akiben izzik a harag,
és aki teljesen elutasítja a gyereket, ám amikor szükség van rá, mindent
megtesz, hogy megmentse az összeomlás szélén lévő családját. És a
legfiatalabbé, aki a család szellemeinek árnyékában él, mégis az
újjászületést és a megbékélést hordozza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése