A szerencse és az érhetetlen...

Néhány napja kering egy gondolat a fejemben, hogy mekkora szerencse, hogy Bellával oszthatjuk meg az életünket és ugyanakkor fel nem foghatom, hogy hogyan lehet, hogy egy ilyen tökéletes kutya kétszer is megjárta a menhelyet... Számunkra szerencse, hogy bekerült és nem egy autó alá, mert így lehetőséget kaptunk, hogy hazahozzuk, de érthetetlen, hogy más emberek nem látták meg benne ezt a tökéletességet, kedvességet, jóságot, és legfőképp a szeretetet, amivel csüng rajtunk!? Nem értem, hogy hogyan lehet kidobni egy ragaszkodó, kedves, barátságos, játékos, szép, jó házörző, mindig mosolygó, nem csavargó kutyát. Bella nem szökik el, ha kinyílik a kapu, alig néhány méterre megy, első szóra repül haza, tehát biztosan nem szökött el az előző gazdiktól sem. Ha sétálni vagyunk kicsit előreszalad, de még azt sem lehet rábízni, hogy ő mutasson utat merre szeretne menni, mert folyamatosan alkalmazkodik, így aztán lehetőségünk sincs nekünk alkalmazkodni ő hozzá... száz szónak is egy a vége: nem értem, de nem is kell, számunkra csak szerencse, hogy van még amit nem értek!