Tóth Gábor Ákos: Édesvízi Mediterrán (Kanadai magyar menni Balaton)

 

Háááááát.... megint háttal kezdem... alapvetően a végére belelendültem, mondhatni tetszett is.

Tekintsünk el attól, hogy volt idő, amikor ontották a szerzők az ilyen témájú és stílusú mediterrán feelingű, újra letelepedős történeteket (mentségére legyen mondva, a könyv lapjain hivatkozik is rájuk!, amivel egyből kicsit ránt is egyet a dolog méregfogán a szerző), hát egyértelmű, hogy nekünk is kellett egy ilyen, méghozzá a dinka olaszoknál és a szabados franciáknál még inkább különc népséggel, velünk, magyarokkal és hát hol máshol, mint a magyar tengernél, a mi Balatonunknál. Természetesen megjelennek a németek, a franciák, a flamandok, még egy szenegáli is, hogy minél színesebb legyen a felhozatal, de üsse kő, ez még belefér.

A könyv meglehetősen jópofáskodó stílusban indul, zárójeles poénkodó megjegyzésekkel tűzdelve, amitől felállt a hátamon a szőr és majdnem letettem. Hullámzónak éreztem végig a könyvet, az elejét határozottan vontatottnak - persze, elhiszem, hogy az élet sem pörög állandón ezerrel, de azért ez nem egy napló, hanem egy regény...-, helyenként akkora unalmas leírásokkal, hogy két-három alkalommal elkalandozott a figyelmem is. Nincs problémám a leíró részekkel, kb negyven éve már nem úgy választok könyvet, hogy átlapozom és ha sok párbeszéd van benne, akkor jöhet. De leírást is lehet képszerűen, érdekesen írni. És igen, a véleményem, hogy kellenek a leírások a könyvekbe, amikor is megpihen kicsit az olvasó, amikor egy izgalmas rész után rákészülünk a következőre, hogy ritmusban maradjunk, egyáltalán, hogy ritmusa legyen a történetnek, lüktessen. A könyv első felével volt inkább a bajom, bár lehet, hogy csak meg kellett szokjam a jópofáskodást, a főszereplő tesze-toszaságát, azt, hogy elindultak a konfliktusok, majd mielőtt kifejlődhettek volna vissza is fordultak - olyan elsületlen pisztoly hangulatúnak éreztem. A 109. oldalon még játszottam a gondolattal, hogy leteszem, mert nem lesz ebből énekes halott sem, de a végén nem bántam meg, hogy tovább olvastam, mert felpörgött, valahogy megtelt valósággal, kiszínesedett, a szereplők hihetőbbek lettek, elmúlt a nyögve-nyelős hangulat, úgy egyáltalán az egész összerázódott. Olyannyira megtetszett a végére, hogy belekezdtem a második részbe is azonnal (közben csak egy gyors fürdőszoba látogatás telt el).

A szereplők. Érdekes kérdés. Oaks, a főhős meglehetősen szerény, kedves fickó, aki egy kertrendező vállalkozást üzemeltet a hideg Kanadában. Tökéletesen szinkronizált, hiszen a családban is csak magyarul beszéltek, és az ügyfélkörének nagy része is a kanadai magyarokból áll, annak ellenére, hogy ő már Kanadában született (magzatként távozott Magyarországról '56-ban). Oaks felesége francia felmenőkkel rendelkező kanadai, aki állandóam vissza akar települni Franciaországba, kissé lökött, szerintem komolytalan újságíró. És ott van még Oaks-papa, a maga kis parkinson-kórjával és az állandó titkolózásával az öregek otthonában, ahová a maga döntéséből költözött be. A többiek mind Balatonszépe különc-különleges, kicsit bolondos, kicsit szerethető, kicsit utálható lakói.

Spoiler jön:

Oaks váratlanul örököl Balatonszépén egy villát/tanyaházat (annyi féleképpen  határozzák meg, hogy nem ismerem ki magam)- azt sem tudja kitől, hiszen számára az örökhagyó ismeretlen, mint minden más is Magyarországon - ami kissé romos állapotban van (Oaks el is nevezi Fenséges Romnak - na ez már túl nyálas nekem...). Azért jön Magyarországra, hogy pikk-pakk eladja és a pénzből majd felturbózza kertrendezői vállalkozását. A házban azonban lakó van, méghozzá egy haszonélvező, akit, mint tudjuk elég nehéz kitenni. Egy szó, mint száz: Oaks két hét alatt pálfordul, félig-meddig kinyomozza kitől is örökölt és milyen legenda lengi körbe a házat, és a bájos, ám meglehetősen szeleburdi feleségét Francoise-t már úgy várja Balatonszépére, hogy tudja, meg kell győzze az asszonykát, maradjanak itt örökre. De végül is nincs szükség meggyőzésre, Francoise sem akar elmenni sehová, soha többé.

8/10

És akkor hivatalos fülszöveg:

T. G. Oaks boldogan élte a kanadai magyarok álmosítóan unalmas életét egy hamiltoni kertes házban: önként hódolt be bolondos felesége egyre-másra következő aktuális hóbortjának, néha meglátogatta kissé bogaras édesapját az öregek otthonában.

A hirtelen jött örökség értékesítésének ügyében nagy duzzogva a Balatonhoz utazik, ám a magyar tenger és annak édesvízi mediterrán lüktetése szépen lassan felőrli minden ellenérzését az óhazával kapcsolatban. A tóparti falu különc lakói először ugyan az őrületbe kergetik, de egy jó balatoni halászlé és egy pohár hűs kéknyelű után máris más színben fest az a bizonyos öreghegyi szőlőskerttel körbevett Fenséges Rom, amelyet ráadásul még egy titokzatos legenda is övez.

Tóth Gábor Ákos háromkötetesre tervezett sorozatának első részében a kiváló toszkán és provanszi minták ihlette élményirodalomba kóstol bele, hogy soha nem látott szemszögből mutassa be a Balaton-felvidék ellenállhatatlan hangulatát.