Érdekes írás. Erős történet, az ötödik oldal után majdnem leraktam, de végül megembereltem magam és 3 óra alatt kiolvastam. Sok mindennek mondanám ... mondjuk happy-endes könnyű lányregénynek nem.
A nyelvezetével volt egy kis problémám, nem akkora, hogy zavaró lett volna, de néhol olyan egyszerű volt, mint a fakereszt, azután pedig jólesően cizellált; nem is tudom, de mintha egyszer-egyszer kiesett volna a mesélő a szerepéből és visszavedlett volna újságíróvá, aki a szenzációt hajtja. Vagy nem volt szerkesztője, aki ezeket a stílusbeli kibillenéseket megcsiszolta volna...? Mindazonáltal érdekes, bár meglehetősen nyomasztó sztori egy ikerpárról, akik hamar elvesztik a legfontosabbat, ami csak egy kisgyereknek szükséges lehet ahhoz, hogy épelméjű felnőtt váljon belőle, majd egy-egy hazug világba csöppennek, ahol azonnal teljesíteni kell, mert önmagukért senki nem szereti őket, úgy, ahogy vannak senkinek nem kellenek. Olyan igazi jó-kislány-szindrómás történet: akkor vagy szerethető, ha azt teszed amit a család, a külvilág, stb elvár, soha ne légy' önmagad.
Eleve megviselnek a gyerekekkel kapcsolatos rémsztorik - na, ez az volt a javából, és még ráadásul hihető is, bár nem tudom mennyi valóság alapja volt -, de ez vastagon túltett mindenen.
A történet vége próbál valamennyire happy-end-szerű lenni, de félek addigra már olyan mennyiségű szorongás és tragédia csúszik le a szívünkig, amekkora mennyiség már nem oldható fel pár sor alatt. És, hát valljuk be őszintén, egyikünk sem hülye, a pokol legmélyebb bugyraiból nem lehet egy varázsütésre a mennyországba ugrani...
A nő szótlanul feküdt a kórház vaságyán, napok óta nem beszélt.
- Diplomatafeleség volt, Elenának hívják. Rémes állapotban hozták be -
súgta meg a nővér. - Azelőtt bőségben élt, partikra járt, és tessék, ez
lett belőle - sóhajtott. - Senki nem tudhatja, mi vár rá...
Pár nappal később a számítógépem előtt ültem, amikor váratlanul Elena
arca jelent meg a monitoromon. Elállt a lélegzetem. Egy profilkép volt,
fényes szőrmebundában mosolygott rajta. Fényűző partikon készült
mosolyalbum, újabb és újabb, múzeumokban és születésnapi torta mögül
lőtt szelfik, külföldi utazások során elkapott pillanatfelvételek. Egy
teljesen másféle világ vette körül, mint amilyenben én találkoztam vele.
Lénának nevezte magát, és nem látszott semmivel fiatalabbnak, mint
amilyen pár napja volt, a hajléktalankórházban.
Mi ez az egész?
Valami Hamupipőke-sztoriba csöppentem, és a hősöm időnként elszökik a
bálba, bolondot csinálva mindenkiből? Átveri a világot, és titokban
nagyestélyis fotókat posztolgat magáról a Facebookon?
Ki ez a nő, és miért futok én bele folyton képtelen történetekbe,
amelyek annyira meseszerűek, hogy ha mástól hallom, azt gyanítom, csak
kitalálta?
Sok időbe telt a nyomozás, mire összeállt a kép, és valamelyest rendet
tettem abban a sok szálon futó, bonyolult történetben, amelyet megosztok
ebben a könyvben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése