...hááát... és ez, mint tudjuk nem jelent jót...
Hát essünk túl rajta: pörgős, olvastatja magát, mégis csalódás volt. Nagyon szeretem az idősíkok, vagy a különböző szereplők szubjektív elbeszélései közötti ugrálást, de ez már azért túlzás volt; ebben a könyvben, főleg a történet vége felé - már túl sok felé szabdalódott a történet és ez ártott mindennek: a hangulatnak a követhetőségnek, mindennek. Az is zavart a végén, hogy az addig szépen, egyenletesen kibomló történet a végére csavart csavar követve és még az is megtekerve egy még nagyobb és bonyolultabb csavarral (megjegyzem feleslegesen, mert helyenként már éppen az a fajta árnyalt finomság, az a sejtetés, ami eddig egyedi volt az egész történetben, vész el) érdektelenné válik; már annyira tobzódik a spilázásban, hogy többet árt vele, mint használ. Konkrétan a kétszáznegyvenedik oldal körül gondolkodtam rajta, hogy mit fog még hetven oldalon mondani, mert nagyjából ebben a történetben ennyi volt, ha ott befejezi, azt mondom, kész, tök jó, nyolc pontos könyv.
A harmadik és számomra a legnagyobb csalódás, hoyg két korábban olvasott (és született) könyvre ismertem rá: Jojo Moyes: Akit elhagytál és Virginie Grimaldi: Merci, nagyik! c. könyveire, plusz egy Agatha Christie történet filmfeldolgozásában szerepel még az amnéziás pasi "megtévesztése" is, ami így csokorba kötve teljesen illúzió romboló volt. Volt egy pont a történetben, amikor belezavarodtam az olvasottakba, mert teljesen belefolyt a történet a Merci, nagyik!-ba, vagy inkább vett ki onnan komplett részt... na, összekutyulódott.
Túlpörgette a történeteket, a helyzeteket, a szereplők irreálisakká váltak, helyenként visszataszítók... persze végig szurkoltam én is, hogy győzzenek a jók, hogy derüljön ki az igazság, hogy a jók nyerjék el a jól megérdemelt jutalmukat, de könyörgöm, a kevesebb több lett volna.
Ennek a történetnek a főszereplője is és a Másodvirágzás főszereplője is olvasási problémákkal küzd... ez csak furcsaság, de megütköztem rajta.
Örülök neki, hogy először a Másodvirágzást olvastam ettől az írónőtől, mert ez alapján, azt hiszem, nem érdekelne mit ír. És be kell valljam: nem is igazán érdekel most már a Trió...
Ennek a könyvének megírásakor már túl volt a 40-en, azért már kellett volna legyen annyi élettapasztalata, hogy a szereplők azért ennél valóságosabbak legyenek, szerethetőbbek, élőbbek... nekem olyan papírszagúak maradtak.
Valószínűleg a romantikus irodalom nem az én világom (sosem mondtam, hogy az), :-(
10/5
És akkor jöjjön a hivatalos fülszöveg:
A 21 éves Justine két dolgot szeret az életben: a zenét és a hatvan év
feletti embereket. Nagyszüleivel és testvérként szeretett
unokatestvérével él együtt, akivel egyszerre jutottak árvaságra, amikor
17 évvel ezelőtt a szüleik autóbalesetet szenvedtek. A fiatal lány egy
idősek otthonában dolgozik segédápolónőként, és imádja hallgatni a lakók
történeteit. Különösen mélyen kötődik a 93 éves Hélene-hez, a 19-es
szoba lakójához, aki egész nap az ablak mellett ül, saját meggyőződése
szerint a tengerparton, és várja a férjét és a kislányát, hogy
kijöjjenek a vízből. Justine egy kék füzetbe kezdi írni Hélene és Lucien
különleges szerelmének a történetét, és miközben ez a szerelem magával
ragadó regénnyé válik, Justine-nek meg kell küzdenie saját családja több
mint másfél évtizeden át elhallgatott szörnyű titkával is.
Lehet-e újratanulni egy szerelmet? Lehet-e mentség a szenvedély a
legsúlyosabb árulásra? Megtaníthat-e mások szerelmi története arra, hogy
hogyan kell szeretni?
A kivételes elbeszélői képességgel rendelkező Valérie Perrin első
regényében finoman fonja össze a két fő történetszálat, így az
önmagukban is poétikus történetek egymást erősítve teszik sokáig
emlékezetessé a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése